Miért nem szeretek Amerikában élni?

Ez a bejegyzés annak a párja, amelyik a mérleg pozitív serpenyőjének tartalmát tárja az Olvasók elé. A fenti kérdést szinte minden otthon folytatott beszélgetés során megkapjuk, közvetlenül a “Megéri nektek ott élni? és “Mikor költöztök haza?” után harmadik leggyakrabban előfordulóként. Persze, hogy vannak a mindennapoknak olyan vonásai, amelyek bosszantóak, kiábrándítóak, esetleg kiborítóak. Kérdés, ugye, hogy melyik serpenyő húzza le a másikat?

Jó lesz arra a pár évre, amíg maradunk…

Ezzel a véleményünkkel eléggé egyedül vagyunk általában, ha egy beszélgetés során előkerül a téma, pedig szerintem van sok alapja. Az épületek, lakóházak, utak, parkolók sokszor olyan hevenyészve, igazi szaktudást hanyagolva vannak megépítve, hogy csak erre a következtetésre juthatunk: arra gondoltak alapból, hogy jó lesz néhány évre, aztán majd meglátjuk. Valószínűleg így érvelhettek az első, Európából áttelepülők, csak aztán évtizedekre, örökre itt ragadtak, amint látjuk.

Van ismerősünk, aki azt vallja erről, hogy pusztán pragmatizmus: a célnak megfelel, akkor minek cifrázni? Rendben, de azért nagyon lehangoló tud lenni a beszakadt járda, romos épületek, gazzal tarkított parkolók, kidőlt villanyoszlopok látványa pl. Austinban (ami ma abszolút high-tech központ, 5G internettel, de a látható, épített környezet számos helyen olyan, ahogyan fentebb leírtam).

Valahogy nekem ma is az a benyomásom sokszor, hogy az igénytelenség és az olcsóság dominál és nem  az, hogy egészséges, fenntartható, szép és tartós legyen. Láttuk ezt több “mesterember” keze munkája nyomán a házfelújításunk során. Magam értetlenül álltam miután elment pl. az, akinek a feladata a belső falak rendbehozása, kiegyenesítése és a plafon javítása lett volna: kontármunkát végzett, semmit nem teljesített a kéréseinkből, rettenetes koszt hagyott maga után és a gipszes, nedves hulladékot és az elhasznált eszközeit a szelektív kukánkba dobta bele. Pedig az ilyen, kézzel végzett munkáért csillagászati összegeket számláznak ki.

Jogom van hozzá!

Ez a mondat vagy az Alkotmányra hivatkozás nálam már percek alatt kiüti a biztosítékot. Annyira idegesítő, hogy csomó helyzetben erre hivatkoznak – holott meggyőződésem szerint az emberek nagy többsége soha életében nem olvasta el az alkotmány szövegét.

Vegyük csak az időben legközelebbi példát: a járványhelyzetben hozott intézkedések betartását.  Nem viselek maszkot, mert jogom van hozzá. Viselek maszkot, mert jogom van hozzá. Nem maradok otthon, mert jogom van elmenni a benzinkútra újabb csomag cigarettáért. Jogom van egy doboz tejjel és 5 db banánnal már a hatodik kört tenni a boltban (maszk nélkül, holott előírás), hisz már három órát voltam otthon! Jogom van a gyerekemet moziba és uszodába vinni, hol írja elő azt az Alkotmány, hogy azért mert te félsz, nekem meg kell fosztanom a gyereket bármitől?!

Millió és egy ilyen apróság van, mert alapszabályként gyakorolják azt, hogy mindent szabad, ami nincs kiírva, hogy tilos. De hogy még ehhez örökösen az alkotmányra is hivatkoznak, ez már számomra irritáló.

Édes élet – édességmámor – ide veled!

Az amerikai konyhaművészet nem túl sok eredetiséggel dicskedhet, azzal annál inkább, hogy alapvonása a mindenből túl sok. Túl sós, túl édesített, túl füstös, túl zsíros, túltolt minden. Mintha nem ismernék a mértéket. Ezt olyan 2-3 hétig esetleg még “élvezi” is az ember, de aztán! Mi például egyáltalán nem tudtuk megszokni, persze nem is akartuk. Egészen máshogy sütök-főzök, ha vannak amerikai vendégeink, vagy egy ételmegosztásra, mint magunknak.

Az még hagyján, hogy az édességek extracukrosak (fagyi, jégkrém, sajtsüti), de hogy a péksütemény, a kenyér, a kolbászfélék, sok zöldség (uborka, paradicsom, borsó), szinte minden gyümölcs, a tésztaszósz, a joghurt, a lekvárok, a müzlik és még sorolhatnám, az már túlzás. Az otthon is meglévő szénsavas üdítők itt sokkal cukrosabbak, mint Európában – a kólát egyszerűen nem lehet már élvezni, mi ha veszünk, csakis Mexikóban készültet keresünk, mert abban kevesebb és valódi cukor van (nem “nem valódi” cukor+édesítőszer). Az ehhez való hozzászoktatást az óvodai, iskolai étkezések során elkezdik: kb. 3-5 féle édes reggeliből lehet választani és jó ha egyáltalán egy sós jellegű van a kínálatban.

Sajnos általában igaz, hogy borzasztóan túltolnak minden ízt, a pizzák sósak és sajtzsírosak, az év végi ünnepek előtt nem lehet a boltokban kibírni a mézeskalács-fahéj-cukormáz-illatot, a bolti (ízesített) kávék és a kávézókban készültek is rendkívül tömények: minden hozzávalójukban van cukor és/vagy édesítőszer. Számomra szinte az összes gyümölcsnek kizárólag cukoríze van, kevés egyedi vagy megkülönböztető van a barackban,  a szőlőben, az almában vagy  a körtében.

Van erről egy tanulságos és vicces (de valahol persze mélységesen szomorú) személyes történetem is: az egyik volt önkéntes tanárom elmesélte (amikor erről osztottuk meg a véleményünket vele mi – kínai, mexikói, japán, olasz, iráni, orosz, magyar származású nyelvtanulók),  hogy ő úgy nevelkedett, hogy csak az édes íz jó, az összes többi rossz. A mamája azt “tanította” neki, hogy a savanyú, a keserű és a sós nem természetes ízek, hanem valami rosszul elkészített étel, ital, saláta, hús, stb. ízei. Sajnos egész életében eszerint él, bár felnőttként már tapasztalta, hogy az áfonya savanyú vagy a mandula keserű, de semelyik nem ízlik neki. A hús okés, ha füstölt, fűszeres, de édes is legyen!

Vezetés egy életen át

Erről a témáról más szempontokból már többször szóltunk. Az én mumusom a vezetés, mint napi 2-3 órás tevékenység 16-99 éves korig. Soha nem voltunk barátok és nem is leszünk, számomra ez szükséges rossz és leküzdendő feladat marad mindig.

Otthon sokan úgy tekintenek az amerikai családok 2-3 autójára, hogy ez luxus és az abszolút jólét jele. Mekkora tévedés! Ez itt, mivel tömegközlekedés nem létezik a szó normális értelmében, létkérdés, hiszen munkahelyre, iskolába, ügyintézni, kórházba nem jutnának el az emberek autó nélkül! Persze van tömegközlekedés New York-ban, belvárosi villamos Salt Lake City-ben és buszsávok Houstonban (egészen pontosan HOV lanes = olyan járművek számára csúcsforgalomban, amelyek 2+ embert szállítanak), de a forgalomsűrűség egészen mást takar Austinban vagy Omahában. Mindkét városban használtam a buszokat, de az inkább csak szükségmegoldás legvégső esetre, mivel rendkívül lassú (mindenhol megállnak a járatok), a csatlakozások nem jók és nem túl biztonságos. Mindkét helyen vannak gyorsjáratú vagy ingabuszok – csúcsforgalomban sokszor beragadva az autók közé az autópályákon.

A sokak által imádott-istenített Los Angeles-ben közhely, hogy egy színházi előadás vagy filmvetítés előtt 2,5 órával útnak kell indulnod ahhoz, hogy időben megérkezz kocsival. Austinban már a harmadik évben csak kényszer hatása alatt mentünk a belvárosba szórakozni, hiszen ki a fene akar 2×40-70 percet az autóban tölteni egy film vagy koncert kedvéért? Nem beszélve arról, hogy nem találsz parkolóhelyet. Próbáltuk a car2go szolgáltatást – volt, hogy szerencsénk volt és akadt egy kocsi 10 percen belül, de inkább fél-háromnegyed órát kellett gyalogolni egy ilyenig és ugye ezeket nem a lakásod előtt parkolod le.

Szóval magam nem tudom mi volt előbb a tömegközlekedés elsorvasztása vagy a mindenki üljön saját autóba-őrület, de számomra elképesztő és sokszor bosszantó, hogy inkább mindenki egyedül ül a járműben és vígan áll a dugóban, ahelyett pl. hogy legalább ketten vagy hárman szállnának 1 kocsiba, ha ugyanoda vagy egy irányba tartanak!?

Mindezt az általam megismert valamennyi városban megfejelik azzal, hogy nem tanulnak meg rendesen vezetni. A túl félénk, túl merész, a gyorshajtó, a dilettáns, a nyolcvanöt éves nagyi és a 15 éves diák egyenrangú résztvevője a napi bolondokházának. Télen nyárigumival (LOL). Kutyával az ölben. Telefonnal az egyik, kávéspohárral a másik kezükben. Lélegeztetőkészülékkel (!!!) Angoltudás nélkül. Ez utóbbi azért fontos, mert itt csomó fontos infó ki van írva a táblákra és találkoztam már olyan dél-koreai diáklánnyal, aki amerikai jogsit alanyi jogon kapott (mert az országának ilyen megállapodása van az USA-val), de annyi mindent nem értett a táblákon (yield, ramp, ahead, thru traffic).

Pazarlás

Kilenc év után sem tudom megérteni miért pazarolnak esztelenül szinte mindent, miért nincs értéke a dolgoknak, hogyan lettek takarékos jenkiből pazarló amerikaivá!

• Amikor először láttam mekkora szemeteszsákokban ürítik ki a gyorséttermi vagy szállodai kukákba a hulladékot a szám szó szerint tátva maradt (embernagyságú).
• Teljességgel érthetetlen miért nem tartozik Nebraskában a szelektíven gyűjthető kategóriába az üveg. Vannak ugyan üveggyűjtő szigetek, de még nekem (európai fejjel gondolkodó és az extra kényelmetlenséget bevállaló embernek) is nyűg hetekig tárolni a lekváros, szószos, alkoholos, fűszeres üvegeket (mivel a gyűjtőszigetek minimum 20 percre vannak autóval, nem fogok mindennap odamenni egyetlen darabbal).
• Mitől feltételezik azt, hogy mindig lesz áramuk a fűtéshez-hűtéshez, a kismillió almás eszköz napi feltöltéséhez? Miért nem kapcsolják le a városi sokemeletes irodaházakban a lámpákat, a bolti TV-ket, rádiókat és a rengeteg számítógépet? Mi szükség van arra, hogy ezek sokmillióan egész éjjel működjenek?
• Honnan lesz vizük a számtalan úszómedence feltöltéséhez? Amikor már világosan látszik, hogy alapvető élelmiszerek (krumpli, sárgarépa) locsolásához sem elegendő?
• Miért kell kidobálni a szupermarketekben felhalmozott és el nem adott, hegyekben álló zöldségeket és gyümölcsöket? A legjobban irritáló példa az avokádó: köztudott, hogy milyen környezetszennyező a megtermelése, ennek ellenére itt minden évszakban kapható és ládaszám dobálják ki az el nem adott, megrohadt avokádót nap mint nap.
• Minden héten megdöbbent, hogy mennyi szemetet tesznek ki a szomszédaink a kukaürítés napján. Már eleve nagyok a háztartási kukák (95 gallon=360 l) és ebből 3-5 fős családok kettőt tetézve megpakolnak 6 nap alatt. Ebben nincs benne a szelektív gyűjtés. Eszméletlen mértékben szemetelnek és számomra felfoghatatlan, hogy nincs észérv arra, hogy a gyerekeket máshogyan neveljék.
• A legtöbb szomszédunk sosem kapcsolja le a külső égőket, éjjel-nappal 365 napon át világítanak az izzók – értelmetlenül. Az egyik közvetlen kertszomszédnál pluszban legalább 4 karácsonyi égősor, villogó designlámpa van bekapcsolva alkonyattól reggelig egész évben. Nem egyszer tapasztaltam, hogy ha elmennek otthonról, nem kapcsolják le a lámpákat, TV-t, rádiót, számítógépeket.
• Szerintem iszonyú energiapazarlóak a szárítógépek, de akár naponta 8X, 1-1 darabbal is beindítják őket.

Van sejtésem persze, hogy az átlag állampolgár azt képzeli, ezek korlátlanul elérhetőek a természetben, esetleg majd a hadserege odamegy és elveszi attól akinek több van. Az is igaz, hogy szívesen viccelődnek azzal, hogy ja, aha, spóroljatok csak ti, európaiak, nekünk itt épp ezért nem kell!

Választási paradicsom

Jaj, de miért is? A legtöbb ember már három lehetőség közül is nehezen választ, akkor mivégre kell 28 féle tej(szerű ital) a boltban (a legtöbb 4 különböző zsírszázalékkal és laktózmentesen is)? Mindez 10 különböző márkanév alatt, 3-5 kiszerelésben. Mi értelme van a kutak nagyrészén az ötféle benzinnek, miközben a polgárok 80%-a állandóan ugyanazt az egyet (a legolcsóbbat) tölti az autóba? Élő példa az, hogy a legtöbb embert frusztrálja a túl sok lehetőség, nem ettől lesz boldogabb. Egyik közeli ismerősünket ámulva hallgattuk, hogy a leggyakoribb jégkrémízek közül (eper, csoki, vanília) választani számára kéztördelő nehézség. Egyáltalán nem normális az sem, hogy itt a szupermarketekben az év 365 napján ugyanúgy van paradicsom, eper, dinnye, szőlő, szeder, nektarin, zöldbab, spárga, fejessaláta, újhagyma, stb. mintha ezek mind a 365 napon át teremnének.

Jó néhány munkatársunk megosztotta velünk mennyire utálja, hogy ezerféle kombinációs lehetősége van amikor megrendel egy Subway-szendvicset. Idegölő és frusztráló várni az előttünk hezitálóra, hogy

• milyen legyen a bagett: fehér, fokhagymás, szezámos, Italian, sajtos, fűszeres, kilencmagvas, teljes kiőrlésű?
• hogyan legyen melegítve: langyos, pirított, ropogós, félperces, átsütött?
• milyen szalámi kerüljön bele a 9 féléből?
• melyik zöldség: uborka, zöldpaprika, jalapeno, paradicsom, saláta, hagyma, avokádó, sárgarépa, spenót?
• melyik savanyúság: jalapeno, csípőspaprika, olívabogyó (zöld, fekete), savanyú uborka?
• milyen sajt: provolone, ízesített, mozzarella, feta, cheddar, füstölt? Olvasztva, hidegen, reszelve, szeletben?
• milyen szósz: tzatziki, mézes-mustáros, majonézes, ezersziget, sajtos, Cézár, paprikás, ecet, extraolaj, barbecue? Csípős vagy nem? Zsíros vagy mentes?
• egyéb extrák: bacon, erőspaprika

Valóban őrület erre várni néha. Elképzelhetjük ugyanezt kávézóban, pékségben, étteremben, gyorskajáldában. Nem szeretném ezt tovább ragozni, sokan tudjuk, hogy az egyszerűbb néha sokkal több.

Állatok a lakásban

Ez mindkettőnk számára érzékeny téma – sok szempontból. Az egyik alapvető ok az, hogy Miklós elég masszív allergiát “fejlesztett ki” az utóbbi években az állatszőrt illetően. Minél hosszabb időt kell ilyen környezetben töltenie, annál gyakoribb a torokkaparó, fullasztó köhögés, a nyálkahártya-irritáció. Bárhova megyünk csak vendégségbe vagy vacsorára, órákon belül beáll a folyik az orrom, kiég a szemem, nem kapok levegőt helyzet. Sajnos nincs ellenszere, mert bár elzárják az állatokat esetleg, de a szőrük mindenütt ott van: padlószőnyegben, levegőben, törölközőn, ablakpárkányon.

Számunkra alapból nem elfogadható az állatokkal való lakótér-megosztás, mert valljuk, hogy ez nekik sem jó. Sok hobbiállat-tartó azzal támasztja alá az érvelését, hogy milyen jót tesz ő az állatokkal, hiszen nem fagyoskodnak kint a zimankóban, nem kell élelmet keresniük maguknak, a befogadott, menhelyről menekített példányoknak sokkal humánusabb élete van, stb. Engem sosem tud senki meggyőzni arról, hogy egy örökmozgó kutya, egy hüllő vagy bármelyik madár szívesen él bezárva, rabságban, az ember játékszereként. Mert a legtöbb állat ezt a célt szolgálja, láttuk a járvány során hányan akartak azonnal háziállatot a magány ellenszereként és hányan hajították ki őket, amikor visszatértek az irodába.

Itt (személyes véleményem ez) kemikáliát kapnak azért, hogy nyugodtak legyenek, megcsonkítják őket, hogy csöndben maradjanak és ne szaporodjanak. Ezek szerintem egyáltalán nem állatbarát vonások. Tényleg arra vágynak a házikedvencek, hogy 8 féle sós snackből választhassanak és egész nap TV-t nézhessenek (egyedül bezárva a lakásban!) a távhűtött heverőpárnájukról?

Összefoglalásként annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy mindig nagyon fontos a mérlegelés: mennyire bosszantanak ezek az apróságok vagy simán átlépek rajtuk? Legtöbbjükön már képesek vagyunk nevetni és persze újra meg újra felmérgesítenek. Szubjektív poszt egy szubjektív témáról, de épp ti, Olvasók kérdeztétek.