Jesse James-től a Naprendszerig

Szeptember első hétvégéjén az egyik legtartalmasabb és legérdekesebb Roadside America-körutat tehettük meg Granny-vel. Tartsatok velünk az első vadnyugati vonatrablás helyszínétől ikonikus benzinkutakon át a Naprendszerig! Iowa lesz a helyszín ismét, ahol a közvélekedéssel ellentétben egy rakás jobbnál jobb látnivaló van. Ezen az úton találtunk egy olyan bájos települést, ahol hosszabban elidőztünk és eljátszottunk a gondolattal: milyen lenne házat venni ott és kis időre belekóstolni a vidéki életbe.

Az első órát a 80-ason vágtázva tettük meg, hiszen a látnivaló az autópálya közelében volt és hosszúra terveztük a napot, kellett az elején egy kis taposs bele! Adair egyébként apró település kb. félúton az állam fővárosa és Omaha között. Amiért érdemes megállni, az Jesse James első vadnyugati vonatrablásának emléke. Valódi útmenti megálló, kényelmes és kellemes lábnyújtásra való, valamint egy jó lehetőség fotózásra.

Mi ugyan nevettünk a vonalzóval kimért szelfiponton, de volt aki komolyan vette és úgy próbálkozott. 1873. július 21-én támadott meg és rabolt ki egy vonatot James és a bandája sikerrel. Az esemény azért történelmi, mert az első volt a vadnyugaton. Ma a sínek már távolabb húzódnak, a környezet békés: szélben ringatózó kukoricaföldekkel és surrogó szélkerekekkel van behintve. Pár lépésnyi sínpár és egy vagonkerék emlékeztet az eseményre, amelyet még számos hasonló követett a Középnyugaton. A vakítóan kékszemű és jóképű Jesse James tetteinek megítélése nem egyértelműen negatív errefelé, a legendák Robin Hood-hoz hasonlítják, de valódi bizonyíték nincs arra, hogy leginkább gazdagokat fosztott volna ki vagy megosztotta volna a zsákmányát bárkivel is a bandatagokon kívül.

Menlo az autópálya másik oldalán volt és nem hajtottunk vissza rá, így földutakon kanyarogva a vetések felől gurultunk be egy olyan benzinkutat keresve, amelyből már igazán kevés maradt meg eredeti állapotában. Az integető, mosolygó és világító neonfigura persze eléggé leharcolt állapotban van és sajnos a hozzá kapcsolódó kút, műhely vagy bolt még romosabb. Pedig lenne mit megmenteni az utókor számára, mert az épület, a benne lévő szerszámok, táblák és eszközök ezt sugallták az ablakokon bekandikálva. Van egy semmihez nem hasonlítható hangulata ezeknek, itt is visszarepítettek hamar a múltba, talán persze mert sok filmet néztünk, illetve mi mindenfelé keressük is a régi állapotot megmutató helyeket. Hunyorítva könnyű a verandás, vadnyugati, kisvárosi épületeket felidéznünk, észrevennünk, ha egy beforduló kocsi felkavarja az út porát vagy egy meglibbenő függöny mögött eltűnik egy arc.

Menlóban elgurultunk még megnézni egy embernagyságú, kézzel megfestett kődarabot, ezekből több is van Iowában. Ismét egy egyéni kezdeményezés példái a gyakran újrafestett, freedom rock névre keresztelt sziklák. Ray Bubba Sorensen II csak köszönetét akarta kifejezni az amerikai veteránoknak ily módon. Ötletét a Ryan közlegény megmentése című film inspirálta és pusztán saját forrásból – családi és baráti segítséggel – helyezi el és festi meg a köveket Iowa-szerte. Tervezi más államokra való kiterjesztését is, ezért programot indított immár adományokat is gyűjtve a nemes célra.

Creston városkában is találtunk egy hasonló Szabadság-sziklát, bár ott nem ez volt a célpontunk. Granny nem bánta: vígan pózolt mindkét nevezetesség mellett. A helyreállított Phillips-benzinkút ugyan csak egy takaros épület ma – egyébként a városka határában, információs központot működtetnek benne turisták, kirándulók számára -, a története viszont több államon át ível egy leleményes üzletembernek köszönhetően, akiről a nevét kapta.

A ma Phillips 66 néven futó céget 1917-ben Phillips Petroleum Company-ként jegyezték be először, tulajdonosai, Frank és L.E. Phillips nyomán. Kettejük közül Frank született ereiben vállalkozóvérrel, gyerekkorától kezdve a pénzcsinálás foglalkoztatta leginkább. 17 évesen már három borbélyműhelyt birtokolt és az olajüzletbe egy véletlen találkozás folytán csöppent bele. Az 1900-as évek elején az oklahomai Osage megyében vendégeskedett egy misszionárius barátjánál, épp jókor volt jó időben: az osage indiánok földjein ekkor fedezték fel az olajat, s Frank azonnal beszállt egy olajkutat működtető kisebb cégbe. Ebből nőtte ki magát a Phillips 66. Bejegyzésekor, 1917-ben 3 millió dolláros alaptőkéje és 27 alkalmazottja volt. Bár Nebraskában született, Frank Phillips egy Creston közelében lévő farmon nőtt fel és a városkában tanulta ki a borbélymesterséget.

Corning egy másik, igaz sokkal ismertebb celeb szülőhelye. Johnny Carson látta meg a napvilágot ebben az apró városban 1925-ben. Minden idők talán legsikeresebb showműsora 30 éven át szórakoztatta a TV-nézők millióit, Carson beszélgető-székében ülni nagy megtiszteltetés és karrierlehetőség volt. Nem volt nyitva a szülőházában berendezett kis múzeum amikor ott jártunk, előzetes bejelentkezés útján lett volna látogatható. Barátságos, kellemes helynek tűnt, szerencsére ezen az úton nem akadtunk össze ellenséges helyi menő elemekkel, mint előző alkalommal Kansasben.

Talán még szebb volt a következő állomásunk környéke. Nodaway – kb. száz lakosnak otthont adó kistelepülés és épp a városhatárt jelző tábla okán került fel a Roadside America oldalára. Ha csak áthajtunk rajta: egy álmos-poros-semmi nincs itt-középnyugati porfészek. Ha azonban megállunk, akkor nyugalmas életet, takaros portákat, gondozott, virágos utcákat találunk és a vasutat. Ez tette fel a térképre Nodaway-t és nem kellett félórát sétálnunk, hogy elhúzzon egy szokásos “vadnyugati” igen hosszú és hangos szerelvény a fényes síneken.

Itt gondolkodtunk el azon, hogy vajon értékelnék-e a rokon kamaszgyerekek, ha megmutatnánk az ország közepét nekik. Talán fel sem néznének a telefonjukból, de talán mégis meglátnák azt az időtlen szépséget, amit magunk: skanzen helyett elég ilyen, bárhol fellelhető kisvárosokba elgurulni és láthatjuk a vadnyugatot. Ha lenyomunk egy kávézókilincset, bekukkantunk egy mellékutcába vagy megállunk egy kereszteződésben számtalanszor volt már az az érzésünk, hogy 100 évvel ezelőtt is ezen  a pulton söpörte be a csapos az egydollárosokat vagy hogy mindjárt tűzpárbaj tör ki a mozdulatlan csendben. A Nodaway név egyébként valószínűleg a dakota nyelvből ered, nodawa jelentése kb. ez volt: “kenu nélkül átkelhetsz”, nem véletlen a vasútvonal erre haladása sem; építői köztudottan támaszkodtak az indiánok élettapasztalataira és megfigyeléseire.

Stanton volt ennek az útnak a csúcspontja számunkra, észrevétlen eltöltöttünk két órát ebben a kedves városkában. Egy óriási kávéscsésze és -findzsa volt a nevezetesség, amiért felvettük a listára, meg is találtuk persze mindkettőt. A központban egy unokáival sétáló férfi szívélyesen üdvözölt és szélesen mosolyogva örült annak, hogy meglátogattuk a városát. Nagyon kellemesen érintett ez minket, hisz a járvány egy cudar szakaszában voltunk ott és azért inkább elkerültek az emberek minket, a messziről érkezőket, hiszen valóban jelenthettünk veszélyt. Gyalog és autóval is tettünk több kört a városban és nagyon tetszett nekünk. Az egyik házon eladó tábla volt kiakasztva, öt perc múlva már arról beszélgettünk milyen előnyei és hátrányai lennének egy ilyen helyre költözésnek. Körbejártuk a házat és biztos ami biztos, felírtuk a telefonszámot. 

A sétánk során kiderült, hogy svéd bevándorlók alapították Stantont, svéd zászlókat, feliratokat láttunk és egy emlékművet is. A világ legnagyobbjaként hirdetett kávéscsésze és -edény a település vízellátásáért felelős, illetve ma már csak az előbbi, mert a kanna megrongálódott és a szerepet már nem tudta betölteni, a javítása pedig kb. fél millió dollárra rúgott volna.

Ezért a stantoniek úgy döntöttek, hogy csak látványosságként hozzák rendbe és új víztornyot építtetnek. Mindkettő a svéd népművészet elemeivel van díszítve, ezzel is kifejezik a lakók, hogy büszkék a származásukra és ápolják a hagyományaikat. A kávés motívum pedig a városka híres szülöttének is emléket állít: Virginia Christine Stantonból jutott Hollywoodba, ahol jó hosszú karriert futott be. Egyik legismertebb arca a Folgers kávéreklámok örökké a konyhában tüsténkedő, csupamosoly svéd háziasszonya: Mrs. Olson.

Virginia Christine, Mrs. Olson

Már későre járt, de még két célpontunk volt, ezért a lovak közé csaptunk és elszáguldottunk Villisca településre, ahol egy állatszobor szerepelt a Roadside-oldalon, mint a középnyugati állattartás és húsfeldolgozás jelképe: Willard, a disznó. Iowa egyik legfontosabb kiviteli cikke a sertéshús, megérdemli tehát, hogy a mi blogunk oldalain is megörökítődjék.

Útban immár hazafelé és az utolsó megállónk, Red Oak irányába azonban mégiscsak megállítottuk Granny-t, mert Miklós kiszúrt egy fehérfejű rétisast egy fa tetején pihenni, amely madár az USA jelképe és még nem volt szerencsénk hozzá élőben. Nem akartunk túl közel menni, nehogy elriasszuk, hiszen biztosak voltunk benne, hogy már észrevett, de egyelőre  veszélytelen-érdektelen kategóriába sorolt be minket.

Red Oak-ban jártunk már előzőleg véletlenül és akkor nem vettük észre a nevezetességet: egy járda mellett felsorakoztatott bolygókat, amelyek a Naprendszert hívatottak megjeleníteni. Nem véletlen, hogy nem tűnt fel korábban, több bolygó nagyon rossz állapotban van vagy el is tűnt a helyéről, így erre a látványosságra mondhatjuk, hogy nem igazán éri meg a külön kitérőt. Nekünk útba esett, de nem élvezetes felfedezni való, mint voltak az előzőek e teljes napos utunk során. Egyébként túl sok infót nem találtam róla, egy helyi iskola gyerekei és a tanáruk készítette el a modelleket, a város pedig biztosította a helyet számukra. Fénykorukban bizonyára szebbek voltak és élvezetesebb lehetett a másfél km-nyi séta a Naprendszerben.

E hosszú nap végén mi újra azt állapítottuk meg, hogy érdemes volt megtennünk azt a néhányszáz kilométert a szomszéd államban: a nyert tapasztalatok, beszélgetések, érzések, ajándék-ez-a-nap-benyomás fontosak és emlékezetesek a családi legendáriumunkban. Még mindig vannak fejezetek, folytatjuk tehát a Roadside-utakat!