Az első repülőút tanulságai

Az USA-ba való első megérkezés valószínűleg sokak számára emlékezetes. Nekünk is. Mivel ez nálunk nem ugyanakkor volt, a sajátomat fogom leírni (Miklós akkor már ötödször lépett be az Államokba). Természetesen sokat mesélt és beszélgettünk az utazásról és mindarról, ami ránk vár majd, mégis a valóságban minden egészen más volt. Magam csak Európán belül repültem azelőtt és egész életemben utazási betegséggel küzdök, tehát a 20+ órás repülőút már önmagában nagy stresszfaktor volt nekem. Mára jelentősen csökkent ez az óraszám, hamarabb elérhetőek a tengerentúli célpontok főleg a közvetlen járatokkal. 

Egyikünk sem kedveli a repülést, tehát számunkra minden út egy túlélőtúra. Bár volt bennem sok izgalom és várakozás, nem teljesen voltam képes legyőzni a félelmeket. Az is segített, hogy Miklós egy kollégájával és az ő családjával együtt utaztunk, a kislányuk jelenléte sokat enyhített a dolgokon. Általa sok mosoly és játék volt az úton. Mivel a felesége várandós volt a második gyermekükkel, a turistaosztály első csoportjában szállhattunk be a gépbe. Ez azért jelent előnyt, mert még sokkal több hely van a fejünk feletti tárolókban elhelyezni a kézipoggyászainkat. Megvallom Ferihegyen nem emlékszem erre a jó kezdésre, de ez leginkább a tengerentúli járaton számít, Frankfurtban biztosan így volt 2012-ben.

Erről a második be- és felszállásról élőbb emlékeim vannak, mint Budapestről. Élénken él pl. a hosszú gyaloglás a terminálban, amit persze meghallgattam otthon, de amíg nem saját magam róttam ott a kilométereket az összes cuccommal együtt, sokkal könnyebbnek tűnt. A rengeteg új élmény fárasztó és felvillanyozó is volt. Arra is emlékszem, hogy alig hittem a szememnek látva mekkora tárlóról válogathatok a magazinok és napilapok közül a légitársaság ajándékaként!

Amerikába utazás során mielőtt felszállnánk a tengerentúli járatra, át kell esnünk egy előzetes szűrő interjún. Nekünk ez Frankfurtban volt – megnézték az iratainkat, a vízumot és kaptunk egy csomó biztonsági-ellenőrző kérdést, pl.: Ki csomagolta be a bőröndöt? Hogyan jutottál el a reptérre? Hagytad-e felügyelet nélkül a csomagjaidat? Mivel munkavállalói vízummal utaztunk, Miklós korábbi útjaitól eltérően most nem tartottak igényt a visszaútra szóló repülőjegy igazolására. 

Beszálláskor elsőként az első osztály utasai foglalhatták el a helyüket, illetve a légitársaság privilegizált klubtagjai (arany-, platinakártyások). Őket követték a mozgáskorlátozottak vagy akiknek bármiyen más segítségre volt szükségük – ebbe a körbe tartozik egy babakocsival és várandós anyukával utazó család is vagy az idős emberek – valamint azok az amerikaiak, akik a fegyveres erők aktív vagy volt tagjai. Ezután következett mindenki más a beszállókártya diktálta sorrendben.

A gép utasokkal való feltöltése kb. 50 perccel az indulást megelőzően kezdődött, és mivel fullra volt foglalva, kellett is ez az idő. A fedélzeten amerikai legénység üdvözölt és – mostmár tudom – amerikai szintűek voltak a szolgáltatások is. Mit jeltentett ez? Sokkal lazábbak, kedvesebbek és szolgálatkészebbek voltak, mint európai társaik. Általában sokfélébbek is kor, nem és etnikum szempontjából, ami szerintem klassz dolog. El lehet felejteni az angolórákon bemagolt Would you mind to give me / if I have … kezdetű faragványokat és bátran lehet hozzájuk fordulni a Can I get a… kérdésekkel. 

A 10 órás út során kétszer kaptunk enni (egy tartalmasabb ebédet indulás után és egy szendvicset egy órával a leszállás előtt) és jó néhányszor kínáltak körbe rágcsálni- és innivalót. Persze sokan felhalmoztak a reptéri kajáldákból pizzát, szendvicset, csipszet, etc. Mi úgy véljük bőven elegendő az a mennyiség, amit kapunk a repülőn. Kivételt nálunk csak a víz képez. Azonban nem venni szoktunk a méregdrága reptéri kínálatból, hanem mivel az üres ásványvizes palackokat átengedik a biztonsági szolgálatok, az átvilágítást követően feltöltjük őket csapvízzel és ez még valamennyi eddigi utunk során szükséges volt és be is vált.

A gép indulásakor volt még egy biztonsági tájékoztató, amit meglepetésemre sokan végigunatkoztak, el is gondolkodtam rajta, vajon rajtam kívül mindenki rutinos utazó és azonnal tudja mit kell tenni vészhelyzetben? Lehet, hogy így volt, én igyekeztem megjegyezni pár alapdolgot (merre van a kijárat és az oxigénmaszk).

Miután felszálltunk és elhelyezkedtünk, a gép is a levegőbe emelkedett és kezdetét vette a nagy kaland. Miklós elbeszéléséből tudtam már, hogy lehet zenét hallgatni, fimet nézni, játszani a fedélzeti szórakoztatóegységgel. Sokan bevackolták magukat, fül- és szemvédővel kizárták a zavaró tényezőket és az egész utat végigaludták. Nekem (nekünk) ez nem ment. Hiába akárhány próbálkozás. Így maradtak a fentiek és a sok séta, folyadékpótlás, térképnézegetés. Sokszor kaptuk már kérdésként, hogy mit érdemes viselni. Talán a fentiek alapján már kiderült, hogy nem a legszebb ruhánkban, magassarkúban vagy sosem viselt, új cuccban kell útrakelnünk. Lehet persze, csak szenvedés lesz belőle. Érdemes jól bejáratott, megszokott ruhadarabokat választani, rétegesen öltözni, kényelmes cipőt húzni. Gondoljunk arra, hogy sok órát kell benne eltöltenünk, kellemetlen, ha tör vagy szorít! Számunkra a gépek levegője nagyon hideg és száraz, ezért készültünk sállal, kapucnival, sapkával, kézkrémmel, ajakápolóval és szemcseppel. 

Jól bevált Miklós tapasztalata, hogy használnom kell a No ice, please! mondatot, az amerikaiak ugyanis köztudottan imádják a rengeteg jeget az italukban és mindenki másról is ezt feltételezik. A légkondi száraz levegője és a jeges italok biztos kombó a napokig tartó torokfájáshoz. Leszálláshoz közeledve kaptunk egy pár kérdéses vámnyilatkozatot a nálunk levő dolgokról. A légitársaságok honlapján kimerítően tájékoztatnak a tiltott és a bevihető termékekről, szóval ez már nem volt megleptés. (Ezt a kitöltött, szürke nyomtatványt a vámon való áthaladáskor kérik majd az embertől a tisztviselők.) 

Első utunk során tehát Frankfurtból érkeztünk Chicagóba és az első földi élmények eléggé meghatározóak voltak. A bevándorlás lépései és személyes sztorija a kövekező poszt tárgya. Tartsatok velünk akkor is!