Gyere velünk étterembe Amerikában!
Ebben a posztban éttermi élményeinket osztjuk meg az óceánon túlról. Mi jut eszünkbe elsőként ha erre gondolunk? Hát persze, hogy Meki, KFC, Burger King. Azonban a gyorséttermeken túli világ sokkal érdekesebb, ha alámerülünk, egészen más arcát ismerhetjük meg az Újvilágnak. Nem tagadom, számomra volt jópár meglepetés, annak ellenére is, hogy Miklós előzőleg többször járt itt, tehát tényleg volt élményem elsőkézből is.
Fast food=junk food?
A gyorséttermekről nem sokat szeretnék regélni, mivel szerencsére egyikünk sem kedveli igazán. Leginkább az utazások során használjuk őket, amikor nem akarunk időt vesztegetni az evéssel járó külsőségekre. Több lánc van, mint az otthon is ismertek és a színvonaluk elég változatos. Lényeges különbség persze, hogy míg otthon rendkívül drágák az amerikai mintára készült kaják, itt az éttermek piramisának inkább az alján helyezkednek el, azaz a legolcsóbbak. Ez azt is jelenti, hogy a minőség erősen megkérdőjelezhető. Szinte minden étel processed vagyis feldolgozott élelmiszerből készül. Nem ítélem el vagy meg őket, a véleményem az, hogy mindenki szabadon választja meg hogy mit eszik, de nem árt, ha tisztában vagyunk a tényekkel. Ha ismerem a marhahúsárakat, akkor legalábbis felvonom a szemöldököm az 5 dollár alatti burgerárakon. A reggeli tojásos szendvics valószínűleg még sosem látott tojást. Valamennyi italuk, süteményük, fagylaltjuk tömény cukorbomba (nem tudom vajon mást is tartalmaznak-e még). Igaz persze, hogy színesek és legtöbbször bárhányszor újratölthető belőlük a poharunk, s ez sokak számára vonzó.
Virslis Pizza Hut-darab
Texasban kedveltük a Mighty Fine, a Hopdoddy éttermeket, illetve ha ezeket nem találtunk, akkor Wendy’s-t vagy Burger Kinget választottunk. A Five Guys-ban nem a burger volt a legvonzóbb, hanem az hogy korlátlan mennyiségű mogyorót ehettünk, amíg az étteremben voltunk. A Hooters-be sem a húspogácsák kedvéért ültünk be néha, hanem megbámulni a felszolgálócsajokat. Texasban és a többi államban járva is sokszor azt tapasztaltuk, hogy egy kisvárosban, útmenti fogadóban sokkal igényesebben elkészített és ízletesebb hamburgert ehettünk, mint a gyorskajáldákban. Bár ezek persze beülősek, tehát nem 5 perc alatt kapod kézhez az ételt.
Nem hagyományos étterembelső
Nebraskában a fentiek közül Wendy’s és BK van, illetve a legnépszerűbb lánc itt a Runza, amit “nemzeti” büszkeségként emlegetnek, mert abszolút helyi: hosszúkás buciba darált marhahús-káposzta-hagyma keveréket töltenek. Kis kitérő: az állam egyik legjobb hamburgerezője tőlünk kb. 20 perc autóútra található Bellevue-ben. Nem gyorsétterem, ezt leszögezném, hanem családi biznisz és még sosem volt olyan, hogy nem kellett várnunk, hogy helyet találjunk – ez a legbiztosabb jele annak, ha jó a konyha valahol (illetve mint már több utazós posztban leírtuk: arra is érdemes figyelni, hány helyi autó, truck áll a parkolóban, mert ez biztos fokmérője a minőségnek). A Stella’s étlapja csak egyoldalas, de eszméletlen finom hambikat készítenek. Egyik titkuk biztosan a húspogácsa, ami kb. 18,5 dkg színtiszta, nem fagyasztott, helyi marhahúsból kézzel készül. A másik nagy vonzerő náluk az, hogy a hozzávalókból saját hambit készíttethetünk – és nem kérdeznek semmit, úgy csinálják meg ahogyan a vendég kéri. Kéksajttal, grillezett hagymával, mézes mustárral, jalapeno paprikával. Vagy simán ezek nélkül.
Éttermek
Kiülős, teraszos, grillbáros, boxokkal ellátott, egyedi dizájnos átlagos evőhelyeket értünk ezalatt, ahová az átlagpolgár viszonylag sűrűn jár. Általában nincs helyfoglalás, ha tele vannak, a vendégek kinn az utcán állnak sorba a bejutáshoz. Ez számomra Austinban a megérkezésünk nyarán meghökkentő volt: 42 fokban is képesek az emberek 30-45 percet várakozni ebédidőben. Persze hőguta és napszúrás ellen már a legtöbb helyen bevezették a vendéghívó rendszert. Az ajtón belüli kis üdvözlőpultnál – host dolgozik itt – közöljük hány tagból áll az asztaltársaság és kapunk egy időbecslést és egy berregőt (buzzer) ami villog, berreg vagy zenél, ha kész az asztal és a delikvens a légkondis autójában várakozhat. Van ahol sms-t küldenek a telefonunkra, amivel beinvitálnak az előbb említett kis pulthoz.
Buzzer
Ezt követően a hosztesz (host) lehengerlő mosolyok közepette odavezet minket az asztalhoz. A vendégeket felhangolandó vagy a várakozást feledtető vonásként ugye mondanom sem kell, hogy az éttermek 95 %-ban csinos, fiatal lányok töltik be ezt a munkakört. Étlapot és evőeszközt is tőlük kapunk általában, valamint egy búcsúmondatot: perceken belül jön a pincér (waiter / waitress / server). Ez így is van, hamar érkezik az, akinek a legtöbb szerepe van abban, hogy visszatérő vendéggé váljunk, ők tehát gyorsak, kedvesek, figyelmesek. Bemutatkoznak, részletezik a napi ajánlatot vagy helyi specialitást, válaszolnak a kérdéseinkre és felveszik az étel-italrendelést. Tex-mex vagy mexikói éttermekben két percen belül visszajönnek a ropogtatni-kóstolgatni valóval, hogy ne unatkozzunk, amíg a kaja elkészül. Ez tortillacsipsz és salsa általában, ha jobb étteremről van szó, akkor mindkettő helyben készül.
Csak nehogy éhenhaljunk amíg megérkezik a rendelés!
Sistergős steak Austinból (Din Ho Chinese Barbecue)
A megrendelt italokat és az automatikusan járó vizet vagy ők vagy a bárban dolgozók hozzák ki – ha valami spéci koktélt, drága italt kérünk, akkor biztosan megtiszteli az asztalunkat a csapos (bartender). Vagy ha kávét kérünk, akár a barista is. Az üdvözlő pincérek sokszor kérdezés nélkül hozzák és az étkezés során bárhányszor újratöltik a jeges vizet. A jég nélküli fogyasztás meglepi őket, ezt mindig külön kell kérni, hiszen az amerikaiak nem isznak “mosogatólöttyöt”, azaz szobahőmérsékletű vizet. Ha nem tudtunk első alkalommal dönteni, akkor pár percenként visszajön a pincér és ha az asztalnál mindenki választott, felveszi a rendelést. Ezek a pincérek minden korosztályból lehetnek és általában saját utcai ruhájukban dolgoznak – számomra ez volt a második nagy meglepetés a kiköltözésünkkor. Nincsen egyenruhájuk, max. egy céges póló vagy ing és bizony sokszor hagy kívánnivalót maga után a külsejük (haj- és szakállviselet, piercingek, piszkos cipő, tetoválások).
Átlagamerikai, de számunkra emlékezetes reggeli Taosban
A tisztaságról is egészen más fogalmai vannak az ittenieknek, mint amit Európában megszoktunk vagy ami pl. az én személyes elvárásom. Nem meglepő, ha ragad az asztal, elfelejtették letörölni a székeket, üléseket és az asztal alatt megtalálható mindannak a maradéka, amit az előttünk ottjárók elhullattak, kiöntöttek. Az étkezési kultúra jóval fesztelenebb, mint nálunk, ez a fajta rendetlenség vagy amit a gyerekek művelnek (szétszórt, földre dobott étel, szívószálak, szétkent maradékok) nemigen zavarja a felnőtteket. Ahogy az sem, hogy a mosdókban évtizedes piszok van a sarkokba “bemosva” és az a feltűnő, ha valahol nem ragad a padló. Mindenhol vannak matricák emlékeztetve az alkalmazottakat a kötelező kézmosásra, számomra ennek rendkívül rossz az üzenetértéke. Alapból hanyagolja az emberek 85%-a a kézmosást és a dolgozókat még figyelmeztetni is kell?! Mérföldekkel hangosabb is egy amerikai étterem az általunk megszokottnál, részben mert lehet, hogy 10 falra szerelt TV-t vagy zenét kell túlkiabálni, részben mert sokkal hangosabban beszélnek egymással is az asztaltársaság tagjai.
A Rudy’s-ban nem voltak pincérek, az ételt zsírpapíron kaptuk és magunk takarítottuk le az asztalt magunk után (és előtt)
Külön munkakörben dolgoznak azok, akik leszedik és takarítják az asztalokat (busser). Elvileg az ő feladatuk a fent leírt rend megteremtése, de ez sokszor nehéz persze csúcsidőben vagy mert pl. a szőnyeg alaposabb tisztítást igényelne. Számos éttermi munkát diákok végeznek el, mivel a tandíjat legtöbbjük saját maga teremti elő, így minden eddig felsorolt szerepkörben találkozunk velük, ez azt is jelenti, hogy nem “szakképzett” munkavállalókról van szó. A legnépszerűbb munka persze a pincéré körükben, hiszen a borravaló legnagyobb vagy teljes összege az ő zsebükben landol.
Deep Dish pizza Chicagóból: az az érdekessége a sütőedényen túl, hogy a sajt kerül alulra a tésztára, rá a paradicsomos alap, majd a feltétek
Van még egy munkakör, amely otthon szintén nem igazán létezik, ez pedig az a személy, aki csak azért felel, hogy az elkészült fogásokat kivigye az asztalokhoz, fontos, hogy időben és melegen. Ők amolyan kengyelfutók, rengeteg mérföldet gyalogolnak naponta, runner az angol nevük. Nem igazán barátkoznak vagy csevegnek, inkább precízen teszik a dolgukat.
Átlagon felüli éttermek (upscale, fine dining)
Ezek az éttermek nem az átlagemberéi, csakúgy mint a világ bármely részében leginkább a tehetős vendégekéi. Itt biztosan van asztalfoglalás vagy előjegyzés, nagyfokú tisztaság, drága design és díszítés (függönyök, élő virágok, hangulatlámpák) és egyenruha az alkalmazottakon. Minden sokkal visszafogottabb, nem hangosak az emberek és max. diszkrét zene szól. Itt derül ki, hogy vannak olyan amerikaiak, akik képesek viselkedni és úgy enni, hogy nem hagynak disznóólat maguk után. Leginkább Miklósnak vannak élményei céges ebédek-vacsorák révén az omahai Charleston’s-ból vagy az austini Bartlett’s-ből. Nem sűrűn választottuk (választjuk) ezeket a helyeket és nemcsak azért, mert egy burger 20 dollárnál, egy steak 45-nél kezdődik. Nekem nem a kedvenceim ezek az ételek, ha tehát én választok valamilyen ünnepléshez, az biztos, hogy mexikói, olasz vagy hipster / street food volt / lesz.
Steak a Bartlett’s-ben: a kevesebb bizony több
Személyes kedvencek, ajánlások
Mi egyébként kifejezetten kedveljük a kisebb, helyi sörfőzdék konyháját. Pl. Omahában is az egyik kedvencünk igen jó szakáccsal büszkélkedhet (Farnam House Brewing Company). Pár alapfogás van az étlapon, amelyek jól csúsznak a sörökkel, de az mind magas színvonalon és kis csavarral, ötletesen készítve és tálalva.
Bármiből bármennyit pakolhatunk a tányérunkra
Austinban sokszor ettünk all you can eat-helyeken, amiknek van veszélye (nem tudod abbahagyni a kóstolgatást-csipegetést amikor pedig már tele vagy), de nagy előnyük az, hogy van hideg-meleg választék általában és a fix összegért azt és annyit eszik az ember, amit és amennyit akar. Mindkettőnk kedvence volt Austinban a Double Dave’s Pizzaworks, ahol számos különböző pizzából lehetett szeleteket választani és a friss salátát is magunknak raktuk össze. Mennyei a csokis pizzájuk, a spenótos roládjuk és a deisgn is nagyon klassz.
Double Dave’s csokis pizza
Omahában leginkább a nemzetközi választékból szemezgetünk, ha házon kívül eszünk, mivel itt a mexikói sajnos nem olyan finom, mint Texasban volt. Csak egy “ámerikaira” hájpolt, kilúgozott, egyenízű valami. Egy indiai (Persis Indian Grill), egy libanoni (El Basha Grill) és egy etióp (Lalibela) étterem a kedvencünk. Külön történet a barbecue. Erről már több bejegyzést írtunk, mindketten kedveljük és Texasban mérföldekkel jobb, mint a Középnyugaton. Sok helyet kipóbáltunk délen és voltak abszolút kedvencek vagy ahová minden ismerőst, vendéget elvittünk.
Salt Lick BBQ vacsora
Salt Lick tűzhely
Barbecue Arizonában
A barbecue valóban egy hosszabb programpont legyen szó akár ebédről, akár vacsoráról. Az elkészülése is sok időt igényel és nem arra találták ki, hogy az ember 5 perc alatt a füle mögé dobálja. Meg kell adni a módját és kiélvezni az ízeit. Austin hipszterközösségében rengeteg híve van a BBQ koreai vagy kínai változatának, mi inkább maradtunk az eredetinél. A texasi marhából, helyi fákkal füstölt, szájban elomló húsok minden tekintetben (látvány, íz, illatok) a modern amerikai gasztronómia egyik csúcspontját képviselik szerintem. S mint ilyen – vegyük észre! – fényévtávolságra van a posztot bevezető gyorskajáktól.
Hajnalban kezdődött sorbanállás a Franklin előtt, a kiemelt, első képen az általuk füstölt marhahús látható
A kedvenceink kitérő után vissza az éttermek jellemzéséhez. Evés közben, mint már említettem is, a vizet vagy a jegesteát újratöltik, és a felszolgáló többször visszajön az asztalunkhoz, megkérdezi elégedettek vagyunk-e, kérünk-e kávét, desszertet, újabb italköröket. Nem igazán szokás a szólongatásuk, nekik való kiabálás vagy fütyülés. Érdekük a vendég minél magasabb fokú kiszolgálása, hiszen ettől függ a borravalójuk összege. Az alap 10%-ot csak nagyon ritka esetben nem adják meg az emberek, sokkal jellemzőbb a 15-20%, vagy ha különösen elégedettek vagyunk, magasabb is lehet az összeg. Ezt a legtöbb helyen bankkártyával történő fizetés során a vendég ráírja a blokkra, amiből alapból 2 példány készül: 1 a vendégé és 1 az étteremé. Mindenhol találunk olyan éttermet is, ahol az asztalon hagyják a borravalót a vendégek: illetlenségnek (tahóságnak) számít egy marék fémpénzt letenni, csakis bankjegyeket szokás, az egydolláros nem ciki. Vagy ha nem az asztalon hagyjuk, akkor van erre a célra rendszeresített kis mappaszerűség, amibe tollat tűznek, hogy a blokkot aláírhassa a vendég és beleteszik a visszajárót a kasszánál vagy a bankkártyát, ha azzal fizettünk. Szóval ebbe a kis széthajtható eszközbe tesszük a borravalónak szánt bankjegyeket.
Enchilada Texasból
Nem gond ha nem ettük meg az ételt, nem is kell visszaküldeni, mindenütt van előre kikészített doboz, amibe vagy a pincér vagy saját magunk elrakjuk a maradékot, ez abszolút bevett szokás, a munkahelyi hűtők sokszor tele vannak ilyen vendéglátóhelyi logóval ellátott tárolókkal. A Lalibelában volt már, hogy ráadást is kaptunk a tányéron hagyottak mellé! Ezek az apróságok százszorosan megtérülnek, errefelé nagyon jól tudják ezt az üzleti vénával bírók.
Csokis-chilis-csípős csoda, amire ma is összefut a nyál a számban (Fonda San Miguel)
Összefoglalva: a sok különféle tapasztalat mellett az a véleményünk, hogy a saját konyhánk a legjobb “étterem” a városban. Elég hamar ráébredtünk arra, hogy milyen veszélyek rejlenek az amerikai életforma eme részében, így azt választottuk, hogy sokat főzünk magunknak és nagyon megválogatjuk mit és hol eszünk meg Amerikában. Az államok több mint felében jártunk és persze sok helyen ettünk is, a legízletesebb és -változatosabb ételeket Texasban, ezt fontos leszögezni. S azt is, hogy minden látszat ellenére sokan főznek maguknak vagy a családjuknak, tehát a jól elkészített és jó minőségű homemade étel fogalma igenis létezik errefelé. Valahányszor ettünk ilyet, mindig nagyon finom volt és kár, hogy sokan feláldozzák a pénz oltárán azt, ami az asztalukra, illetve a gyomrukba kerül.
