Megérkeztünk! avagy bevándorlási interjúnk története

Az Egyesült Államokba érkező valamennyi külföldi állampolgár átesik valamilyen szintű átvilágításon. Hogy milyenen az nagyban függ az utazása céljától, a bevándorlási státuszától vagy vízumtípusától és attól, hogy mely ország polgára. 2012 júliusában a chicagói O’Hare-n lépegetve érdekes módon hasonló érzés fogott el, mint amikor először érkeztem meg Belgiumba, bár a fizikai valóság nagyban különbözött. A 90-es évek végén Brüsszelben volt egy teljesen megvilágított, széles, színes képekkel szegélyezett kellemes sétatér az EU-állampolgárok számára és egy hevenyészett fakapuval kezdődő, szürke pléhdarabokból összerótt, sötét alagút a többieknek. Nem esett jól ott keresztülmenni. Igaz mi “káeurópaiak” sokkal kevesebben voltunk, de én szívesebben mentem volna a másik, tömeggel elárasztott úton.

Forrás: uspassporthelguide.com

Chicagóban a helyzet pont fordított volt: az amerikai állampolgároknak fenntartott folyosórészen alig lézengtek, míg a “mindenki más” feliratú, terelőkordonokkal labirintusra alakított másik térfélen rengetegen. Valamiért megint a másik útra vágytam… Emlékeim szerint ekkor ugyan kutyás egyenruhások nem voltak, de lehet hogy csak nem vettem őket észre. Óriásinak tetszett az egyre növekvő tömeg, úgy tűnt a gépek megállás nélkül ontják az Újvilágba belépni igyekvőket. Színek, nyelvek, arcok, népviseletek kavalkádja volt az egész.

Az előző bejegyzésben szóltam aról, hogy számomra egyértelműen kihívás volt ez az utazás. Ugyan nem volt légörvény vagy halálos veszedelem, a 45 percig tartó ereszkedés megtette a hatását: kisebb-nagyobb hányingerrohamok, szédülés, diszkomfort és (mire a tisztviselő elé értünk) kiszáradás jellemezte a fizikai állapotomat. A csatlakozás elérése volt akkor a legfőbb célunk, tehát nem sok idő volt regenerálódásra. Haladtunk a sorban a többi emberrel és próbáltuk egymást feldobni – helyesebb ha azt mondom Miklós tartotta bennem a lelket. Azóta már megtanultuk: érdemes úgy összehozni az átszállást, hogy legyen erre idő, mert halálsápadtan, fáradtan, mosott sz@rként állni a bevándorlási tiszt előtt nem egy főnyeremény. S ha még elgondolom, milyen élmény lehetett mindez azoknak, akik többnapos, -hetes hajóutat követően érkeztek meg az Ellis Island-re! Szóval a tippjeim a következők, ha valaki hasonló gondokkal küzd:

• Szánjunk időt a felfrissülésre! Arc- és fogmosás, esetleg tiszta ruha váltása, nedves törlőkendők használata, hajkefe és némi smink sokkal jobb képet varázsol ránk.
• Nem kell azonnal belevetni magunkat az aggodalmaskodásba (Csak nem fordítanak vissza innen??), megéri kicsit pakolni, táskát, bőröndöt rendbehozni avagy csak mozgással élénkíteni magunkat!
• Sokat segít (legalábbis nekem) egy doboz gyömbérlé, máig nem felejtem el a légikísérő kedvességét, aki az utolsó utáni percben hozott nekem egyet. Azóta is a kedvencem itt  Seagram’s Ginger Ale!
• Tisztában kell lenni a lépésekkel, teendőkkel! Ez egy kérdezz-felelek játszma (ami éppenséggel a mi bőrünkre megy), többszörös ellenőrzés és a bevándorlási tisztviselő minden joggal bír ahhoz, hogy megfosszon bárkit a belépés engedélyezésétől.

A fentebb vázolt helyzetben én kifejezetten örültem, hogy együtt (családként) léptünk a hivatalnok elé. Az akkori angol nyelvtudásom sem volt valami egetrengető és nem sok amerikai kiejtéssel találkozhattam addig. Átadtuk az előkészített iratokat, dokumentumokat, amiket a tisztviselő egyeztetett a saját adatbázisában rólunk szereplő adatokkal. Feltett pár kérdést Miklósnak a leendő állásról, a szakmájáról – a mi bevándorlásunkat nagyban segítette az akkori cége meghívólevele, ajánlásai, szállásfoglalása – illetve arról hozunk-e magunkkal alkoholt, más élelmiszert, fűszert. Normálisnak tűnt, sem kedves, sem elutasító nem volt, az sem látszott rajta, hogy esetleg már a 12. órát dolgozza végig. S ekkor emelte rám a tekintetét először. A kérdése pedig az volt, hogy min nevetünk. Valóban mosolyogtunk, mert a szomszédos pultnál azt a családot vették épp górcső alá, akikkel együtt érkeztünk: helyes-vidám apuka, várandós-szép anyuka és egy tündéri leányka. Mindenki extrakedves volt hozzájuk és mindenki ezerrel mosolygott, ez minket is jobb kedvre derített. Mosolyogni mertünk tehát.

S ekkor hangzott el a nekünk örökre bevésődő kérdés az asztal másik oldaláról:

Ez itt a maga felesége?

Rám vonatkozott és úgy hangzott, mintha egy ócska elhagyott bőrönd lennék. Persze, hogy szíven ütött. Mert valóban mindenki nevetett a kedves család láttán, kivéve a mi ítélkezőnket. Miklós igenlő válasza után aztán intett, hogy ellenőrzi az ujjlenyomatomat és a fotómat és pár pillanat múlva bepecsételte a vágyott mintát az útlevélbe: Admitted. Bebocsáttattunk.

Forrás: travel.state.gov

A történetet azóta sokszor elmeséltük már, A bőröndöm és én címmel meg is írtam az utazós posztok sorában. Mondanom sem kell, hogy az O’Hare bevándorlási részlege nem tartozik azóta sem a kedvenceink közé, ha lehet elkerüljük Chicagót. Az évek során kiderült, hogy mindenképp szerencsésebb kisebb repteret választani, hamarabb, kevesebb hercehurca nyomán végzünk. A fentit ellensúlyozandó nagyon kellemes fogadtatásban is volt már azóta részünk Washington és Austin repterén. Ez utóbbi  helyen kaptuk egyszer a legmelegebb üdvözlő szavakat – mivel akkor Texas állam fővárosában laktunk – Welcome home! 

Ezek után szétnyílik a szabadságot jelképező önműködő ajtó és ebben a pillanatban léptünk be az USA területére hivatalosan. Felvéve az összes csomagunkat haladtunk tovább a vámellenőrzés irányába, ami viszont jóval gördülékenyebben ment. Igazából meg sem állítottak minket, átadtuk a gépen kitöltött nyilatkozatot és elköszöntünk. Nagybőröndjeinket feladtuk a végső célpont felé és megkönnyebbülten vettük célba az első mosdót és ivókutat az Újvilágban. A másik terminálba tartó vonatúton persze már felszabadultabban nevettünk az egészen, mint a tisztek előtt.

APC masinák (cbp.gov)

Mióta zöldkártyánk van, egyszerűsödött a folyamat: számítógépek csekkolnak be minket az országba az APC programnak (Automated Passport Control) köszönhetően. Ha valami miatt megakad a folyamat, akkor meg kell jelennünk a bevándorlási tisztek előtt a fentebb leírtak szerint. Előfordult már, hogy nem volt sikeres az ujjlenyomat-azonosításom, így sorba kellett állnom az újabb, immár ember által végzett ellenőrzéshez. Azonban összességében sokkal gyorsabb az automata beléptetés. A gép nyomtat egy igazolást, amit bemutatva a hivatalnoknak már kérdés nélkül kapjuk a befogadó stemplit.

Összefoglalva: kaland és meglepetés mindig van, de egyre többször ismételve a procedúrát, ma már sokkal profibban abszolváljuk az élményt.