Miért nem utazunk?

Joggal merülhet fel a kérdés az Olvasóinkban, Bennetek, miért is nem utazunk úgy, mint régen, hiszen alapvetően utazós blogként kezdtük a pályafutásunkat. Igazából három alapos indokunk is van erre, ezt igyekszem körüljárni röviden ebben a bejegyzésben.

Hogy azoknak is legyen kedve elolvasni, végigfutni ezt a bejegyzést, akiket maga a téma nem igazán érdekel, illusztrációként egyik legkedvesebb célpontunkról választottam ki Miklós csodaszép fotóit és videóját: a Bryce Canyonból.

A világjárvány

Lassan épp két éve, hogy ránktört ez a kihívás, ami az élet minden területét érinti. Tudtommal még nem jelentették be, hogy véget ért, tehát nem lélegezhetünk fel. Nem tartjuk biztonságosnak az utazást és nagyon örülünk, hogy pl. munkából kifolyólag nem kell utaznunk. Sem a repüléssel, sem a hosszabb autóutakkal kapcsolatos procedúrákat, sem az idegen szálláson alvást-evést-tisztálkodást nem  akarjuk kipróbálni ilyen körülmények között. Ezt mindenki maga döntheti el, mit érez biztonságosnak és mit nem, tehát nem ítélhetjük meg az embertársaink választását vagy magatartását. Felmérve magunk körül mások viselkedését, szabálykövetését vagy felelősségtudatát, arra a következtetésre jutottunk, hogy a mostanáig létező formákban mi nem szeretnénk utazni, bármennyire is hiányzik már a megszokottól való eltávolodás, az új távlatok és az útonlevés.

Mi nem semmiségnek vagy baloldali hókuszpókusznak véljük a Covid-okozta betegségeket és nem igazán van kedvünk bármely egészségügyi intézmény “vendégszeretét” kipróbálni. Ezért nagyon hamar kialakítottuk a saját szabályainkat, amiken nem sokat lazítottunk még. Nem bezárásként éltük meg a korábbi tilalmakat, hanem távolmaradásként a saját érdekünkben. Ma is mindenhol maszkot viselünk zárt térben ismeretlenek között. Ma sem megyünk futballmeccsre, koncertre, sem autóstalálkozókra.  Sajnos van a tarsolyunkban egy valóban rossz tapasztalat is: Miklósnak egy hétköznapi vírus okozta betegségből hosszú hónapokig tartott a felépülés, érthető módon nincs kedve kipróbálni vajon a Coviddal mi lesz  a helyzet. Igazából az elmúlt 2 év kiváló tanulóidőszak volt a már körvonalazódó jövőbeli terveinkhez, pl. egy kéthetes menü megtervezését vagy új célok kitűzését illetően. Úgy érezzük, hogy okkal kaptuk ezt a lehetőséget (a vírustól) és tanultunk belőle egyénileg és családként is.

Miklós új munkája

Ez is eléggé nyomós ok lett az elmúlt egy évben, hiszen a körülmények jócskán indokolták a gyökeres változást, azonban ennek az elérése nem volt könnyű menet számára. Gondoljunk csak az itthonról végezhető munkalehetőségekre! Ma már jóval több van belőlük, mint 2020 végén, amikor már látszott, hogy ebbe az irányba kell tartania, mert az akkori munkahelye nem volt rugalmas ebben a kérdésben, neki pedig nem volt kedve visszajárni a 100%-ban feltöltött irodába – ahol pár egyszerű dolgot leszámítva nem történt gyökeres változás a szabályokat, eljárásokat illetően. Mivel ismerte a takarítás milyenségét, az ebédlő körülményeit és a távolságtartás lehetetlenségét, nem is volt kérdés, hogy váltania kell. 

Tanulásba és rendkívül céltudatos keresésbe kezdett. S ezek a folyamatok 2021 közepére hozták meg a gyümölcsüket, azaz a 100%-ban itthonról végezhető új munkalehetőséget. Ennek örömére felújítottuk az itthoni irodáját, pl. új monitorral, változtatható magasságú munkaasztallal, új világítótestekkel és sok olyan kacattal, amik kellemesebbé teszik a munkanapokat.  A két munkahely közötti váltás elhúzódott és amikorra minden összeállt volna ahhoz, hogy nyakunkba vegyük az országutat, akkor pedig bedobták a mélyvízbe (nagy projektekbe). Ez azt jelentette, hogy nem tud több napra elszabadulni az elvárásoktól. Utólag értékelve: hálásak vagyunk a változásokért, mert nemcsak veszteségeket könyvelhetünk el, hanem nyertünk is, pl. együtt ebédelhetünk mindennap, sokkal kevesebb gyorskaját eszünk, felfedeztük a közeli tó gyalogösvényeit, többet beszélgetünk. 

Leszámolás a hotelekkel 

Ehhez a lépésünkhöz egy konkrét élmény vezetett, bár voltak már korábban is negatív tapasztalataink. 2019 szeptember elején Kanadába látogattunk a Munka ünnepét övező szabadnapokat kihasználva. Hazaérve kb. 1 hónapon át  rettegésben éltünk, mert azt hittük ágyi poloskát hoztunk haza. Mivel engem visszatérően csípések borítottak, szinte mindennap átkutattuk az egész hálószobát centiről centire, 3x kiporszívózva a szőnyeget, a matracot, minden létező dolgot. A bőröndöt eldobtuk, minden ruhát többször kimostunk, szárítógépbe raktunk, lassan-lassan az őrületbe kergetett ez minket. Poloskák nyomát nem találtuk és a csípések 4 hét után kezdtek elmaradni. Szóval a házat nem kellett felgyújtanunk, de ma sem tudjuk mit gyűjtöttünk be valahonnan és ezt soha többé nem szeretnénk megismételni. Ezért elhatároztuk, hogy többet nem szállunk meg szállodában. 

Ez már a legutolsó lökés volt ahhoz, hogy egy régi álom valóra váltását elkezdjük: saját lakókocsival utazhassunk a saját tempónkban és arra, amerre épp szeretnénk. Ennek viszont a pandémia következtében beálló alkatrész- és készlethiány tette be az ajtót, egyszerűen csillagászatira nőttek az árak és várólisták keletkeztek a lakókocsikat illetően (is). Nem tudunk mást tenni, mint várunk a helyzet javulására. 

Remélem sikerült megválaszolnunk a kérdéseiteket, amennyiben ,nem várjuk a következőket! Aki még több varázsos képre kíváncsi, a poszt elejére és ide is belinkeltem a régi, a fenti nemzeti parkról szóló bejegyzésünket.