10 dolog, amit utálunk Nebraskában

Számunkra ez inkább vicces és mindenképp rendhagyó bejegyzés. Mint ahogyan eddig, a jövőben sem igazán tervezünk listázni semmit. Rendhagyó azért is, mert saját véleményem szerint a legtöbb ilyen gyűjtemény sablonos és a fejünkben lévő kliséken nyugszik. Mi inkább a tapasztalatainkra építettünk.

1. Ötkor bezár minden.

Ezzel a rendkívül bosszantó aprósággal nagyon hamar szembesültünk, hiszen hamar kellett bérelhető lakást találnunk. Azonban az összes komplexumban levő iroda bezárt mielőtt Miklós végzett volna a munkahelyén. Megtekintés nélkül elég nehéz lakást bérelni, azaz következményekkel járó szerződést aláírni. Ja és persze reggel sem nyitnak ki korábban, mint ahogyan az átlagos irodai dolgozó munkaideje kezdődik. Hamar felötlött bennünk a kérdés: mikor járnak itt az emberek ügyes-bajos dolgaik után ezzel a rendszerrel. Merthogy később az is kiderült, hogy dettó ugyanez a helyzet az autójavítókkal, a biztosítóval, a bankkal vagy a hivatallal, ahol a személyinket elintézhetjük. Válasz azóta sincs erre a kérdésre, illetve az, hogy próbálják a szombaton is nyitva levőket megkeresni vagy munkaidőben odamenni. Öt Texasban töltött év után ez mellbevágó volt, hiszen ott volt, hogy este 9 után is az autókereskedésben nézelődtünk, de a többi fentebb említett hely is este 7-ig volt nyitva (nem ritkán reggel 7-től).

2. Lassúság, maradiság.

Ez is elsősorban az ügyintézésre vonatkozóan tapasztalható, illetve pl. orvosi időpontok esetében. A (nem tudható ki miatt) beálló bürokratikus akadályok, döntéshozatali halasztások sok esetben bosszúságot okoznak. Előzőleg figyelmeztetett több texasi barát is minket, hogy meglátjuk majd mennyire máshogyan jár az emberek esze errefelé és lőn. Valahogy sokszor kerül porszem a gépezetbe vagy nem működnek olajozottan a dolgok – és az idő elteltével ma már azt mondhatjuk ez sokszor az emberi tényezőn múlik (és nemcsak a Covid okozta munkaerőhiány időszakában). A patikában fontosabbnak tartja a dolgozó azt közölni, hogy 15 perc múlva ebédszünete lesz, ahelyett, hogy igyekezne összeszedni a kért gyógyszereket; a gumijavítóban abban a 3 hétben sem hosszabbítják meg a nyitvatartást, amikor leesik a hó és az autósok 85%-a ekkor akar majd téligumit feltetetni; az alkalmazottak sokszor nem teszik meg azt a kicsi pluszlépést, ami sokkal pozitívabb élményt eredményezne a vevőben / könyvtárhasználóban / várakozóban (pl. mert mindjárt lejár a munkaidejük vagy mert szimplán nem érdekli ez őket).

Rendkívül lassan vagy egyáltalán nem vesznek fel új szokásokat az emberek. Miklósnak 9 hónap otthoni munkavégzést követően is volt több olyan kollégája, aki nem volt hajlandó használni a XXI. századi technika vívmányait a munkában (online meeting-felületek). Inkább azon búslakodott, hogy nem tud odamenni személyesen az irodában a munkatársához. 

3. A szél.

Talán ezen sokan mosolyognak, hiszen nemigen van rá befolyásunk, de én magam úgy vélem kétféle ember létezik: az egyik imádja a szelet, a másik gyűlöli – köztes állapot nem nagyon van. Mi mindketten az utóbbi csoportba tartozunk és hát az eltelt 5 év során nem sikerült hozzászoknunk ahhoz, hogy itt 365 napból 340-en fúj a szél. Szóval aki ide akar költözni és ismeri saját magát, vegye komolyan a figyelmeztetést: Nebraskában tényleg mindig fúj a szél és így kell autót mosni, meccsen / koncerten ülni, hófúvásban autózni, biciklizni, locsolni, grillezni, havat lapátolni.

4. Nem váltják vissza és nem gyűjtik szelektíven az üveghulladékot. 

Ez az egy kivételt képez a szelektív gyűjtés alól, bár az okát sehol nem találtam meg. Bosszantó, mert az egyik legkönnyebben visszavehető és begyűjthető hulladék az én meglátásom szerint. Csak úgy tudom szelektív szigeten kidobni, ha külön elautózok oda és betartom a min. 3-5 szabályt, amit ott előírnak (legyen kiöblítve, nem lehet kupak vagy tető rajta, nem tehetem papírdobozba, -tasakba, stb). Nem igazán van kedvem és helyem hetekig tárolni lekváros, szószos, alkoholos, majonézes üvegeket, mert 3 darabbal biztosan nem fogok kilométereket kitérni. Ez egyszerűen egy nonszensz butaság, amin évek óta nem változtatnak.

5-6. Megkérdezik az akcentusunkat és nem kedvelik a bevándorlókat.

Ez utóbbit sok apró jelből le lehet szűrni és nem elsősorban ránk vonatkozik, aki szerencsés fehérnek született. Lekezelően beszélnek és bánnak, extra nehézségeket okoznak, gúnyos és sértő vicceket mondanak pl. kínai, mexikói vagy afrikai  eredetűnek vélt embertársaiknak. Nagyobb távolságot tartanak és sokkal bizalmatlanabbak velük. Kioktatóan elmagyarázzák, hogyan mennek itt Amerikában a dolgok (mintha ők az őserdőből most jöttek volna le a fáról.) Lakásbérléskor (ez saját tapasztalat) az európai akcentust hallva volt olyan ügynök, aki soha többé nem hívott vissza, illetve délután már nem volt kiadó számunkra a délelőtt megnézett ház. A kiejtésre rákérdezés Miklóst zavarja különösen, mert ő abszolút képes amerikaiul használni az angolt és Texasban már ezzel rég felhagytak az idegenek. Itt még mindig és sokszor faragatlanul, netán durván tréfálkoznak ezen. Volt már aki harmadik világbelinek titulálta őt. (Engem nem érint túl tragikusan, mivel sajnos tudom, hogy erős akcentusom van és sosem lesz tökéletes a kiejtésem.)

7. “Itt nincs más látnivaló, csak az állatkert.”

Ezt a mondatot annyiszor hallottuk már az elmúlt években, de magunk sokszorosan megcáfoltuk szerintem. Mégis furán zavaró a helyiek lekicsinylő véleménye saját városukról / államukról, miszerint az egyetlen értékes, világhíres nevezetesség az omahai állatkert. Egyszer tényleg érdemes megnézni, illetve rajongóknak persze bárhányszor és megéri szemelgetni a programjaik közül. Azonban az egyáltalán nem igaz, hogy csak ennyit lenne érdemes itt turistaként felkeresni. Valahogy szűklátókörűségre és ebből fakadó szégyenérzetre vall, ha a városban lakók csak ezt említik mint vonzerő. Egy rakás couleur locale van még, amiért megéri letérni az autópályáról vagy idelátogatni. Van nagyon jó múzeum, sajátos belváros, különféle városrészek, történelmi emlékhely, érdekes gyaloghíd, modern galériák, régiségkereskedések, klassz éttermek (hagyományosak és modernek), kézműves sörfőzdék, termelői piac, extrémsport-lehetőségek, szép városi parkok, botanikus kert, templomok, rodeó, bevásárlócentrumok és éjszakai élet. Plusz 1: a városi könyvtár fiókjai mind rejtenek képzőművészeti alkotásokat.

8. Dohányzás

Meglepve szembesültünk ezzel Texasból érkezve, ott a szabályok szigorúbbak voltak, vagy azt is mondhatnám, hogy többen tartották tiszteletben a nemdohányzókat. Itt alapból sokkal többen dohányoznak és naponta találkozunk olyanokkal, akik autóablakból kifelé füstölnek és persze kipöckölik a parázsló véget. Az irodai, bolti alkalmazottak is a bejáratok közelében, de kikerülhetetlenül ontják a füstöt. Mivel itt a bérbeadó kevésbé ellenőrzi a bérlőt, rengeteg lakásban, házban dohányoznak az ott lakók, ez is megkerülhetetlen hatással van az albérlet-, illetve lakáspiacra. Házkereső posztunkban megírtam már mennyi bosszúságot okozott, hogy az ingatlanos sokszor csak az időnket pazarolta, mivel ő maga nem tudta, hogy dohányoztak-e az adott ingatlanban. Hasonló a helyzet a bérelt autókkal, belefutottunk már olyanba, amiben számunkra kínszenvedés volt az utazás.

9. Magas a gépjárműadó

Rövid idézet Miklóstól, mivel az autók ügyeit ő viszi a családunkban.

“Szóval… miért utálom annyira az autó regisztrációját (kb. mint otthon a súly- vagy most már talán teljesítmény-adó) Nebraskában? Az összeg a jármű korától és vételárától függ leginkább, tehát minél újabbat és drágábbat veszünk, annál magasabb lesz. Megkerestem, mennyi lenne most regisztrálni Bedekót, ha frissen kerülne hozzánk. Úgy mint 10 éve, egy alig 1,5 éves, alap Mazda 6-ra számoltam ki. Az eredmény sokkoló – $351,1 / év (csatolom a képet) – nekünk ez Texasban ~$70-75 körül volt. Tudom, az 10 éve volt, megnéztem most mennyi – itt a forrás – $78,25, ami $1-el még kevesebb, ha online intézzük.

MSRP  (manufacturer’s suggested retail price) jelentése: a gyártó által javasolt kiskereskedői ár

Itt Nebraskában drágább, ha online és nem személyesen újítod meg.

Ez Texasban mindenképp jobb volt!”

10. Tisztára mosott zöldség és gyümölcs a szupermarketekben.

Ez országszerte így van, nemcsak ebben az államban (legalábbis ahol eddig jártunk) és persze főként én szembesülök vele, megbarátkoznom azonban nem sikerült még ezzel a vonással. Nem tudom felfogni ésszel, hogy miért kell makulátlanra sikálni a sárgarépát, a krumplit vagy akár az epret, hiszen tudjuk, hogy a földben / földön terem. Valószínűsítem, hogy a vevők elvárása a legfőbb indoklás, a polgár csak a hibátlannak látszó, tökéletes külsejű zöldséget és gyümölcsöt szereti megvenni, de mint tudjuk, ilyen legtöbbször csak Tricatel-gyártósorokról jön le. Viszont az ilyenné tett áruk sokkal hamarabb elromlanak és meggyőződésem, hogy rengeteget dobnak ki eladatlanul a megrohadt, túlvizezett termékekből. 

A fekete polcokon jéghideg vízpermettel locsolják a zöldséget naponta többször.

Azt is látom, hogy sok vevő feláldozza a minőséget a kinézet oltárán, vagyis ha a krumpli, a paradicsom vagy az alma sima, hibátlan, nincs rajta egy porszem sem, akkor is jobban megveszik, ha szivacsos a tapintása és pocsék az íze. Újhagymából, salátából, zellerből vagy spenótból hosszú percekig kell válogatnom, mire olyat találok, amelyik nem fog 24 órán belül elrohadni a hűtőben a rengeteg víztől, amit kapott a polcra kerülés előtt, sőt aztán is, hiszen ezeket még a hűtőpultokban is locsolják vízpermettel naponta sokszor. Nem is beszélve a petrezselyem- vagy korianderlevélről, káposztáról: nem egyszer jártam már úgy, hogy a bennük megmaradó víz a ruhámon landolt, miközben megfordítottam, hogy rendesen megnézzem. Szóval ezt még nem sikerült megértenem, mert sokan természetesen csak a konyhakész (hámozott, darabolt, reszelt, megmosott) zöldséget, gyümölcsöt veszik le a polcról. Tehát az, aki nem ilyet vesz, valószínűleg tudja, hogy a velük való foglalkozás része a tisztítás. Nem fog tehát “belehalni” abba, hogy port, esetleg fűszálakat kell lemosni róluk.

Köszönöm, hogy elovastátok ezt az írást és építő véleménnyel jutalmazzátok! Nem jelentik a világvégét ezek a dolgok, de azért rossz szájízt okoznak naponta szembesülve velük.