Az omahák rezervátuma

Karanténtúráink III. fejezetében folytatjuk a járvány alatti egynapos kirándulásaink bemutatását Nebraska keleti részében, hiszen Omahában lakunk és inkább csak pár órás körutazásokat tettünk az elmúlt hónapokban. Nem gondoljuk biztonságosnak a szállásfoglalást sem magánpanziókban, sem hotelláncoknál egyelőre. Ezzel lehet egyetérteni vagy nem, mindenki csakis maga határozhatja meg a biztonságérzet-faktorát, így tehát minket minden este itthon ringattak (ringatnak) álomba a manók. A járványnak köszönhető legjobb felfedezéseink egyike a kelet-nebraskai rezervátumok szépsége. Minden évszakban elautóztunk már arra, azaz Omahából északnyugat felé, a Missouri mentén.

Kilátás a Missourira ma a földkunyhót jelképező épület mellől

Mivel az indiánok tulajdonában vannak a földek, némileg más szabályok vonatkoznak a szabad mozgást illetően. A rezervátumoknak (omaha és winnebago törzs) saját rendőrsége van és a járvány tombolásakor minden utat le is zártak ezen a vidéken, hiszen így látták leginkább biztosítottnak a saját védelmüket. (Az út mellett elvégzett teszt eredményének megvárása után behajthattunk volna, de mi nem akartuk ezt kipróbálni.) A 75-ös út leágazóin tehát nem sűrűn kanyarodtunk el, beértük az útmenti megállókkal és kijelölt látnivalókkal. Az 1850-es években az omahák maguk választották az amerikai kormánnyal kötött egyezség értelmében a folyómenti földeket rezervátumuk megalakítása céljából. Ebben azóta annyi változás állt be, hogy a terület egy részén az 1860-as évektől osztoznak a winnebago törzzsel. 

A Missouri kanyarulatait követve nagyon szép, dimbes-dombos terület ez, a valamivel több, mint 796 km²-en kb. 3000 omaha és 1200 winnebago indián él. Saját intézményrendszert működtetnek (iskola, kórház, rendőrség, hivatalok), maguk választják a vezetőiket és a legtöbben helyben dolgoznak, illetve farmerek. A közhiedelemmel ellentétben nem csak ülnek a kaszinóikban és számolják a fehérek által bedobált zöldhasúakat, miközben még a szövetségi kormányt is lehúzzák mindenféle juttatásokkal. (Nebraskában nem engedélyezett a szerencsejáték, erre lehetőségük sem volna.)

A totem utolsó őrzője, Yellow Smoke volt, a múzeumba került szent tárgyat csak 1989-ben kapták vissza a törzs tagjai

Az omahák (umóhók) a mai Ohio állam területéről vándoroltak a Missouri mentén a síkságra az 1700-as évek elején. A nevük is erre utal: umóhó (hagyományosan írva U-Mo’n-Ho’n)=árral szemben haladó. Csak részben folytattak vándor életmódot, 8-15 évente költöztek új vadászterületre, egyébként földet műveltek és nagy, köralakú földkunyhókban laktak. A békésebb őslakosok közé tartoztak mindig – szorosan együttműködtek a póni indiánokkal (mindig alárendelt szerepben) és harcoltak az ősellenség sziúkkal.  Az utolsó tisztavérű omaha törzsfőnök, Big Elk (Nagy Szarvas) 1846-ban hunyt el, ma Nebraska legrégebbi városának, Bellevue-nek a temetőjében nyugszik.

A mai rezervátum területén felállítottak egy hagyományos földkunyhót (earthlodge) jelképező építményt, ez a 75-ös út mentén megtekinthető, benne jó néhány tárlóban fotók, térképek és információ a törzs történetéről, hagyományairól, szellemiségéről. Azt írom kunyhó, de jóval nagyobb építményre kell gondolnunk, ugyanis mindegyik több családnak adott helyet lovaikkal együtt. A kör alaprajz az omahák világlátását szimbolizálja. Bejárata mindig kelet felé nézett és fénykorukban vándorlásuk során több ilyen kunyhót is megépítettek a Missouri közelében, hiszen ezt indokolta a törzs létszáma. A fehér ember betegségeivel való találkozásuk azonban jócskán megtizedelte őket többször is, csakúgy, mint a sziúk támadásai.

A keletre néző bejárat

A kunyhók közepén gyújtottak tüzet, amely körül a hét törzsfőnök helyezkedett el. Ők együtt irányították az umóhókat, személyre szabott részfeladatokkal. A kunyhó északi felében a törzs szellemiségéért felelős ég-klánok laktak, míg déli felében a föld-klánok. Utóbbiak feleltek a tűz folyamatos táplálásáért, vízellátásért, vadásztak, begyűjtötték a termést.  Meghatározott helyen, szent sátor alatt őrizték a totemoszlopot és egyéb szentségeiket. A tűztől legtávolabb, de továbbra is körkörös elrendezésben kaptak helyet az egyes családok. Szoros együttműködésben éltek, ahogyan a kör is bezárul és igyekeztek fenntartani az egészséges egyensúlyt a felek között (ég-föld). Ez volt hiedelmeik alapja is: a szellemi és testi erőt nem szabad szétforgácsolni és mindig a következő feledatra összpontosítva egészséges arányban használták azokat.

Hivatalosan sosem kerültek szembe a szövetségi kormánnyal, valamennyi tárgyalást békésen bonyolítottak le és nem fogtak fegyvert amerikai katonák ellen. A vadnyugatot elsőként feltérképező Lewis-Clark expedíció tagjait 1804 augusztusában többször vendégül látták földkunyhóikban és e történetírók feljegyzései különösen tájékozott és együttműködő bennszülöttként jellemezték az omahákat.

Korabeli kép a földkunyhóról

Ma természetesen nem követik már elődeik életmódját, erre nincs lehetőség, de tartják a legfontosabb hagyományokat, évente több találkozót szerveznek, használják az anyanyelvüket, hordják a viseletet, ismerik és továbbadják őseik legendáit, zenéjét, táncait, szentségeit és szokásait.