Karanténtúrák – II. fejezet

Folytatjuk a karantén alatti hosszabb-rövidebb utazásaink bemutatását 2020-ból. A totális elzárkózást hamar felváltotta a távlatok utáni vágyakozás, az elvágyódás és a kalandkeresés. Próbáltuk mindezeket megtalálni mostani lakóhelyünk közelében, mivel nem szerettünk volna repülni, sem szállodában szobát foglalni. Az első fejezet után itt a következő rész jellegzetes középnyugati érdekességekkel. Mivel a fejezetek valóban összetartoznak, javasoljuk az első elolvasását is, ígérjük, hogy nem fogtok csalódni!

Burr

Két hét múlva (augusztusban) újra autózni támadt kedvünk, ezúttal dél felé indultunk Omahából. Talán valós cél nélkül, csak el innen, ki a városból jelszóval. Burr az a kistelepülés, ahol még a madár sem jár. Teremtett lélekkel nemigen találkoztunk a kihalt egyutcás településen, de amikor “szabálytalanul” fordultunk meg Grannyvel (mondván, de hát senki nem jár erre) azonnal feltűnt egy rendőrautó!

Még százan sem lakják ezt az Otoe megyében található apró falut. A térképre a vasút tette fel, az első gőzös 1888-ban állt meg itt utasokat és postát is szállítva. A valaha jobb napokat látott közösség igyekszik fennmaradni, találtunk bankot, postát, benzinkutat. A tripadvisor által ismert Utolsó esély nevű kocsmát nem láttuk, de ismerve a nebraskai szívósságot és keményfejűséget, 100 év múlva is találunk még itt lakókat – szerintem.

Azt valamennyi út során megállapítottuk, hogy ha nem lenne a vírus, nem valószínű, hogy célba vettük volna ezeket a zsákfalvakat, apró településeket (amiért sokszor gúnyolják a keleti / nyugati parti államok lakói a középnyugatiakat, mondván, nincs errefelé semmi, amit érdemes megnézni). Éppen ezért gondoljuk a járvány jótékony hatásának a bezárkózást: a mi érdeklődésünk is olyan látnivalók felé fordult, amelyek igenis megérdemelnek egy rövid sétát, odafigyelést, időtöltést. Sokszor persze nem a valódi arcukat mutatták meg, hiszen a félelem nagy úr, csak messziről, függönyök mögül pillogtak ránk a helyiek, illetve magunk is igyekeztünk elkerülni a közelebbi kapcsolatot, hiszen nem kizárt, hogy épp mi jelentettünk volna veszélyt egy kistelepülés lakójára, s az autó rendszámából itt tudni lehet, hogy városi vagy vidéki vagy-e. 

A fényképezőgépünk sem került elő mindig, többször is egyszerűen csak élveztük azt, hogy szabad levegőn vagyunk, de nem kell megosztani a teret másokkal. Illetve volt, hogy Miklós a gép helyett a drónt vette kézbe és tovább tágította a látómezőt. Sok feltételnek kell együttállnia a kis repülő használatához, nagy ellensége a szél és hát Nebraskában, ugye az év 365 napjából 330 biztosan szeles. 

Jackson, Maskell

Tervezett úticélunk volt északnyugat felé ez a megint csak alig lakott település, ahol viszont  Roadside America oldala szélkerék-gyűjteménnyel kecsegetett minket. Szép, ökörnyálas szeptemberi nap volt, amikor elgurultunk Jacksonba, hogy megnézzük őket. Amennyire általános – amerikai filmekben mondhatni sablonos – kép a  végtelen préri magányos tanyával és szélkerékkel a fejünkben, annyira nehézkes ma már találni még a vidéki Amerikában is.

Van persze számos utánzat (made in China), de eredeti állapotban megőrzött, esetleg ritkaságnak számító szélkereket igen nehéz felkutatnunk. Persze nem az örökkévalóságnak készültek, de  sajnálatos, hogy nem tartották eléggé jelentősnek ahhoz, hogy többet megőrizzenek belőlük.

A Jacksonban egy főút mellett sorakozó magángyűjtemény meglehetősen rossz állapotban van, szemmel láthatóan nincs gondos gazdája. A préri őrszemeinek nevezett látványosság pedig a Vadnyugat igazi szemtanúja és mesélője is lehetne! Náluk többet senki nem látott a nyugat meghódításából – az embereken kívül. A gyűjteményt Barvetta és Howard McClainnek köszönhetjük egyébként, akik felismerve, hogy mennyire egyedülálló tanúságtevői a múltnak e faszerkezetek, módszeresen járták a Középnyugatot és gyűjtötték egybe a még fellelhető, eredeti darabokat.

Ezek a szélkerekek tették élhetővé a vad nyugatot, hiszen vízre minden élőlénynek és az érkező vasúthálózatnak / gőzmozdonyoknak is szüksége van / volt. Később persze a dízelmozdonyok térhódításával és az áramhálózat kiépítésével feleslegessé váltak, sokuk a hulladéklerakóban vagy a a fémgyűjtőknél végezte. A McClain-házaspár igyekezett a középnyugati államokból az eredeti alkatrészeket is felkutatni – több-kevesebb sikerrel. Ők egyébként Carrolban laktak és a szélkerekek helyreállítását egy Marvin Baker nevű ezermester segítségével végezték el.

A legrégebbi darab az 1880-as, a legfiatalabb pedig az 1930-as évekből való. Közöttük járkálva azért nagyon is az volt az érzésünk, hogy időutazáson veszünk részt, elmerengve egy-egy leíráson vagy felfedezve egy apró részletet ami még bizonyosan valaki keze nyomát őrzi.

A nebraskai szél az egyik legfőbb ellenségük persze, illetve a viharok, alig van közöttük teljes épségben pompázó sajnos. Minden összevetve azonban úgy vélem megéri lehajtani az autópályáról a “semmi közepére” és ekkor alkalma nyílik a látogatónak felfedezni Nebraska valódi szépségeit.

Az USA legkisebb városházája Maskellben, Granny csak hiteles mértékként szerepel 

Maskell városka azzal büszkélkedik, hogy az Államok legkisebb városházája áll a központjában. Mi véletlenül találtunk rá, találomra hajtottunk le az útról, mert szívesen nézegetünk házakat, portákat bármerre is járunk.

Maskellben száznál kevesebben élnek ma, mondhatnánk azt is hogy nagyon kellemes, nagyon zöld, nagyon emberbarát környezetben. Még van irányítószáma, azaz minden népszámlálásban, statisztikában megtaláljuk az adatait. De az élet szükségleteit kielégítendő a lakói bizonyosan máshová járnak beszerzőkörutakra (boltok, posta, hivatalok). Nem találtunk olyan házat, amit szívesen magunkénak mondanánk, nem úgy, mint más ilyen körútjainkon. A körötte elterülő rétek, legelők és szántók nagyon szépek voltak.

Az elmúlt egy évben a munka(hely es projektek) is erősen befolyásolták az utazásainkat – az időnkből leginkább csak ilyen, 1-2 napos utazásokra futotta.
Lesz még egy pár – folyt. köv.! 🙂