Karanténtúrák – I. fejezet
A 2020-as év furcsa lett utazás szempontjából: mozaikos, keserű, rémisztő, megkönnyebült, felszabadító, korlátokkal teli, képzeletben határtalan, tanulságos, várakozással teli, reményvesztett – mindenféle. Sokáig bezárkóztunk, mivel a saját környezetünkben éreztük magunkat a legnagyobb biztonságban. Mi repülni alapból nem szeretünk, erről nem esett nehezünkre lemondani. Az autózásról annál inkább, mert vele együtt a távlatok, várakozás, úton levés, állandó változás, változatosság mind-mind eltűntek az életünkből. A vírus okozta félelmet és tartózkodást azonban hamar felváltotta a hiányérzet, a kiváncsiság és a tervezgetés. Régi fényképeket és videókat is újranéztünk az útonlevéstől megfosztottság enyhítéseként. Mivel a szűkebb környezetünkben (az államban) elég hamar megláttuk hogyan viselkednek az emberek, igyekeztünk elkerülni őket. A nyár folyamán csillagnéző éjszakai túrákat és rövidebb-hosszabb autós kirándulásokat tettünk. Hamar megtapasztaltuk ezek jótékony hatását, de hosszabb utazásra továbbra sem vállalkoztunk.

A városból kiautózva több estét töltöttünk a “tengeriparton” csillagnézőben. Csend, tiszta hűvös levegő, milliónyi apró fény, az éjszaka hangjai és végtelen nyugalom – ez volt a legfőbb nyereségünk. Az ilyen estéket sokkal jobb megélni, mint elmesélni vagy meghallgatni. Mert nyugalom van a négy fal között is természetesen, de egészen mások a távlatok. Ez bizonyosan hiányzott sokunk életéből a vírus okozta lezárások következtében: az előre látás (nézés, tervezés, gondolkodás), a perspektívák felvázolása, tágítása, a távolba vágyódás. A csillagok sok segítséget adnak ehhez, legalábbis fejben.
Elhagyott földutakat, szántók mellékét használtuk erre a célra. Ez sokszor nem olyan egyszerű, hogy csak lehajtunk az útról bárhol, mert a “bárhol” általában valaki magánterülete, (behajtó a házhoz, farmhoz nem egyszer kamerával ellátva), a bevetett területeket is védi villanypásztor vagy drótkerítés vagy éppen akkora árok, hogy lehetetlen átmenni rajta. Ez biztosan bevésődő emlék lesz erről az évről és mivel Nebraskában az utak egyik oldalát kukorica-, a másikat szójaföldek szegélyezik, innen vettük a tengeripart-megállókat.
Szép esték voltak.
Blair
Még bőven a nyárban jártunk, amikor kigurultunk Blair városkába, szűk félórányi autóútra tőlünk. Blair már két okból mindenképp a szívünkhöz nőtt: Hálaadás után egy nagy farmra járunk vissza frissen vágott fenyőfáért és Granny szervize is itt van, mivel Miklós jobban szereti, ha a szerelők keze még olajos és a géphez értenek, nemcsak a számítógép kínálta ötperces ellenőrzéshez. Mindkettő fontos dolog nálunk, ezért kellő tisztelettel állunk mindig az emberekhez, akik a munkát elvégzik, akár a Fordnál, akár a Santa’s Woods-nál. S az sem mindegy, hogy olyan kiszolgálást kapunk, amilyet Texasban megszoktunk és megszerettünk – sajnos Nebraskában nem általános, ezért is tartom fontosnak megemlíteni.

Blair nem a világ közepe, de egy abszolút élhető, kedves középnyugati kisváros művészeti főiskolával (Dana College), modern könyvtárral, folyami kikötővel és takaros, tetszetős portákkal. A fősuli campusától nem messze, a Missouri völgye főlé magasodik a Tower of the Four Winds (Négy Szél Tornya) avagy a Fekete Szarvas-Neihardt-park (Black Elk-Neihardt-Park).
John Neihardt költő, író, amatőr történész és néprajzkutató a Középnyugat szülötte és az a szerencsés ember, aki egész életét annak szentelhette, amit szeretett: szabad alkotómunkának tágabb szülőföldje vonatkozásában. Amikor húszévesen Nebraskába költözött, végletesen beleszeretett a bennszülött indiánok nyelvének, történetének, szokásainak feltárásába és leírásába. Legismertebb műve a Black Elk Speaks alapműnek tekinthető a fentiek kutatásában. Különös, sokat hivatkozott írás, ami egyben egy másik kivételesnek mondott ember, Fekete Szarvas személyiségét is elénk tárja. Nekik állít emléket a park, mivel az indiánok szent emberének látomásait és gondolatait Neihardt lejegyezte és közzétette hosszú közös munkájuk eredményeként. Fekete Szarvas az őt körülvevő univerzumot egységként látta, amelynek egyformán fontos része a teremtő erő, a természet és az ember. Fontos az egyensúlyban tartásuk, a folyamatos együttműködésük és körforgásuk. A lélek megnyugvását és békéjét csak ezek révén érhetjük el, de legalábbis törekednünk kell rá.

A parkban több sétaút vagy gyalogösvény keresztútján található a Négy Szél Tornya, egy kb. 13 m magas mozaikdíszes kereszt (Bill Thomsen, a Dana College tanára és evangélikus lelkész terve) valamint a Fekete Szarvas gondolatait megelevenítő táblák. Azt az állapotot írják le, amire valamennyien törekednénk a legjobb énünk szerint vagyis hogy valóban képesek legyünk a természettel egyensúlyban létezni. A keresztet 1975-ben emelték és három éve restaurálták. Tavaly nyár végén mi talán többre értékeltük a szabad levegőn sétálás lehetőségét, mintsem belevetettük volna magunkat Fekete Szarvas magvas gondolatainak megfejtésébe. A park kellemes ösvényeket rejtett és szerencsére nem vonzott tömegeket, nem kellett gyerekeket-babakocsikat-kutyákat kerülgetnünk. Számunkra nem voltak megerőltetőek az emelkedők és azt is megtanultuk már: Nebraska mindig szeles, csak a magasságtól, napszaktól függ mennyire kellemes vagy kellemetlen, ha erre felkészülünk, akkor minden séta okés. Minden pillanatban fújt a szél emlékeim szerint, de ettől eltekintve szép távlatok nyíltak a folyóvölgyre és a főiskola campusára.
Herman, Tekamah
Továbbgurultunk a 75-ös úton észak felé és két kisvárossal találtuk szembe magunkat. Herman az a fajta hely, ahol a forró délutánban egyedül bicikliző kissrác bizalommal telve köszön az idegennek, ahelyett, hogy szótlanul megbámulná.

Persze valószínűleg nem mindegy, hogy miyen autóból néztünk ki, Granny sokakban nosztalgikus, gyerekkori emlékeket idéz fel, még nem szembesültünk ellenséges érzelemmel általa. Bennünk sokadszor felmerült a szívfacsaró érzés/kérdés: miből élhetnek itt az emberek. Bezárt üzletek, kiadó helyiségek, üres kirakatok fogadtak az utcákon és nemcsak azért mert vasárnap volt.

Tekamah nagyobb település, szinte azonnal ráakadtunk egy műemlék épületre, bár csak kívülről jártuk körbe. Mintha megállt volna az idő, a verandán úgy tűnt épp most állt fel valaki a délutáni sziesztából, a függöny meglebbent, mintha csak kipillantott volna a háziasszony.


Nem tudtuk biztosan működnek-e a silók, gabonatárolók amelyek előtt Granny díjnyertes fotókon pózolt, de itt már nem volt annyira világvége hangulata a településnek. A városközpontban iskolát, városházát, katonáknak emelt emlékművet találtunk.

A sok virág, zászló élettelibbnek tüntette fel a képet és itt valós forgalommal is találkoztunk, nyitva találtuk a boltot, a benzinkutat, a kávézót. Az óra valós időt mért a még lepusztultan is méltóságos saroképületen.

Akkor nem gondoltuk még, hogy a közeljövőben jó néhányszor visszatérünk majd, azaz átgurulunk Tekamahon, az omahák rezervátuma felé, ami mindkettőnk szerint a közeli környezetünk legszebb része Kelet-Nebraskában.




2 Comments
Pingback:
Pingback: