Egy barát emlékére

Egyik első és legfontosabb itteni barátomról szeretnék most írni, az apropó sajnos szomorú. Szokatlan talán az írás, de mivel már régen nemcsak az utazásainkról osztunk meg képeket és történeteket, hanem sokkal személyesebb témákban is, úgy vélem igenis itt a helye. Kathy Morales első itteni angoltanáraim egyike. 2012 szeptemberében találkoztam vele és a közvetlensége, kedves mosolya azonnal közelebb vonzott hozzá, mint a többi önkéntes munkát végző amerikai ismeretlenhez. Kathy alapfoglalkozását tekintve nem tanár, mégis az egyik leginkább alkalmas ember arra a feladatra, amivel sok egyházi közösség próbálkozik errefelé:

az érkezők befogadása
lelki, szellemi, tevőleges támogatása
bekapcsolása beszélgetésekbe, programokba
segítésünk a nyelvtanulásban és a kulturális sokk megélésében
baráti jobb nyújtása és meghallgatás
közvetlen segítség ügyintézésben, jelentkezésben, dokumentumok kitöltésében
nagy és nyitott szívvel való odafigyelés

Kathy aranyszívű, türelmes, humorral megáldott, emaptikus és praktikus középkorú nő, ha kicsit közelebbről nézem és szerencsémre én a közelében maradhattam sokáig. Elmondhatatlanul sok segítséget nyújtott az angolban, Austin megismerésében, programjavaslatokban. Bármilyen kérdéssel vagy problémával lehetett keresni őt és biztosan segített vagy keresett valakit, aki segíteni tud és fog. Tőle hallottam először a városi könyvtár ingyenes olvasójegyéről – amivel számtalan fontos és klassz szolgáltatáshoz kapunk hozzáférést a könyvek kölcsönzésén túl – az austini rodeóról és a hozzá kapcsolódó eseményekről, South Austin egész más lelkületéről és bizony bár már 40 éves elmúltam, amikor találkoztam vele, nem szégyellem, hogy élet-tanításokat is kaptam tőle.

Olyan biztos pozitív attitűddel bír, amivel korábban nem sokszor találkoztam és amit nagyon fontosnak láttam mihamarabb elsajátítani. Ez nem üres vágyakozást és, “ó, minden rendben lesz, ne aggódj”-féle frázispuffogtatást jelent, hanem tartalmas beszélgetéseket, megoldási javaslatokat, vicces, az adott “óriási” problémán túllendítő, okos gondolatokat és az én jobbik énemet előhívó, finoman rávezető megjegyzéseket. Kathy, ha arra volt szükség sütit sütött, képeslapokat címzett vagy húsvéti tojásokat tömködött tele meglepeltésekkel hajnalig a következő eseményre, beadandókat javított nekünk végtelen türelemmel és megértéssel, beöltözött és mosolyt csal mindenki arcára Halloweenkor, könyvklubot indított, hogy még közelebb kerüljünk a nyelvhez és együtt olvasott velünk meséket és gyereksztorikat (hiszen ezek a legkönnyebbek), önkéntes alkalmakat szervezett nekünk hogy minél többet beszélhessünk angolul, fel sem tudom sorolni mennyi mindent kitalált és minderre energiája is volt. Igaz, amikor megismertem a három saját gyereke már kirepült, felnőtt életüket élték, csak a férje és a kutyái jelentették a naponta jelenlevő családot… akiknek főzni kell és baráti társaságot nyújtani, takarítani utánuk és szórakoztatni őket.

2017-ben mi elköltöztünk Austinból és nem jártam már a First United Methodist Church angolóráira, de az email-csoportban benne maradtam és továbbra is tudtam sok minderől, mert az üzeneteket Kathy küldte, legtöbbször minimum 4 színnel írott személyes gondolatokkal teli, fotókkal illusztrált, élvezetes levelekben. Ezeken túl személyes üzeneteket is váltottunk, mert számomra ő mindig is a legelső amerikai tanár marad és mindig figyelemmel kísérte az utazásainkat, a blogot rendszeresen olvasta – google-fordítót használva – és véleményezte. A leghűségesebb amerikai követőnk marad mindörökre.

Az apropó, amiért e sorokat megosztom veletek nagyon szomorú, május 6-án ugyanis Kathy elhunyt, miután szervezete nem bírta a küzdelmeket az ötödik alkalommal visszatért rákbetegség legyőzéséhez. A kórházból küldött utolsó üzenetét számtalanszor elővettem már és mindig nyernek a szavai egy újabb jelentést nekem. Nem is tudom ezt a bejegyzést múlt időben írni, hiszen annyira elképzelhetetlen, hogy nem fog többé válaszolni, kommentelni, velünk nevetni, gyógyító és lélekemelő félmondatokat mondani. Konkrétan nem, de a szívemben és a lelkemben biztosan fog továbbra is, ugyanúgy mint eddig. Hálás vagyok amiért megismerhettem és az élete részese lehettem évekig. Később azért, hogy a betegsége során, amelyet egyfajta utazásként fogott fel, befogadott egy támogató csoportba, ahová ő leírta, megosztotta, kibeszélte a fájdalmait, a betegség fázisait, a legapróbb győzelmeit és a keserves bukásait, pozitív gondolatait, reménykedését és sok-sok humormorzsát. Mi, a csoporttagok pedig válaszoltunk, vele tartottunk, játszottunk, meséltünk, teljesítettük a kéréseit, sírtunk, nevettünk…

A legnehezebb szakaszokban is volt ereje tudósítani minket, elmondani a napi örömeit a sok fájdalom, félelem és könny mellett. Fotókat küldött, történeteket osztott meg, játékra hívott minket, imakártyákat készített és mindig mosolygott. Minden képen. Akkor is amikor jártányi ereje sem volt és fodrászra sem kellett költenie hónapokig (ezek az ő szavai). Minden egyes, vele foglalkozó egészségügyi dolgozónak ajándékot és köszönőlevélkét adott, a kemókezelésekre apró ajándékot vitt a sorstársainak, hogy könnyebb legyen elviselni a megpróbáltatásokat. Akkor is humort és örömet vitt mások életébe, amikor ő maga nagyon szenvedett. A covid-éra alatt számos meglepetést és bátorító üzenetet közvetített, végigélte az összes szakaszt és hősiesen küzdött a vírussal. Ez a csatája sikeres is volt. Azonban a betegsége kiújulásakor kapott fertőzést a kezelések nyomán legyengült immunrendszere már nem tudta leküzdeni. A napokban volt Austinban a búcsúztatója, amin én csak online tudtam részt venni, de nagyon jólesett osztozni benne a többiekkel, akik nem annyira gyászolták, mint inkább éltették vagy ünnepelték Kathy feledhetetlen személyiségét, csodálatra méltó életét és azt a sok-sok mindent amit másoknak adott.

Egyetlen fotót szeretnék róla megosztani, a számomra legkedvesebbet, amely egy szülinapját ünneplő sétán készült Austinban. A betegség feletti győzelmeit azzal ünnepelte, hogy azokat a napokat is szülinapnak tekintette, amelyeken az orvosa kimondta a varázsszót: tünetmentes; és mindig olyan emberekkel töltötte, akik számára kedvesek. Én balga vittem akkor egy csokor virágot, amit ő az austini hőségben az órákon át tartó sétánk során hősiesen hordozott és életben tartott és legalább háromszor megköszönte, pedig én nagyon szégyelltem magam, hogy ilyen buta vagyok és kényelmetlen ajándékot viszek. Ilyen volt Kathy.

Kathy