Vicces mozaikok az amerikai mindennapokból

Fura dolgok listája az óceán túlpartjáról. Számunkra meglepő vagy épp vicces, bosszantó, ami otthon másképp van. Ilyen listák persze százával vannak minden blogon, mégis hátha épp ezzel okozunk örömet valakinek vagy 10 nevetéssel teli percet, amíg végiglapozza a mienket. Ezek a saját tapasztalataink és találkozásaink alapján valós, megélt sztorik. Jó böngészést és szórakozást kívánunk minden érdeklődő olvasónak!

1.Két számmal nagyobb ruhákat vesznek meg, mert a szárítóban úgyis összemegy minden.

Nos, ez sokak döntését befolyásolja a ruhadarabok bevásárlókosárba kerülésekor. Inkább a biztosra mennek és nem figyelnek kellően a szárításkor kiválasztott hőfokra, vagy ha nem ez, akkor nem tudom mi lehet az oka. Való igaz, hogy sokakon nagyobb pólót, nadrágot, sortot, inget látunk, mint a méretük. Az átlagember megjelenéséről itt egyébként is van egy lazaságot vagy hányavetiséget tükröző felfogás – és ez igaz is, reggel félálomban van aki a szennyeskosárból veszi elő aznapra a legtisztábbnak tűnő felsőt vagy nadrágot (saját személyes ismerős). Illetve fontos az, hogy egy hosszú napon sokféle helyzetben megfelelő és kényelmes legyen a viselet. Ezen kívül az is lehet az érzésünk, hogy semmi ízléssel nem áldotta meg a sors az amerikaiakat. Sokkal inkább az a döntő szerintem, hogy nemigen foglalkoznak a kötelező, feszengésre kényszerítő szabályokkal, inkább jól akarják magukat érezni és persze jól akarnak kinézni! S ha ezt egy flamingómintás nadrág és egy pálmafás ing (plusz egy szivárványos sportcipő) biztosítja, akkor nem bánják, hogy nem passzol össze a két darab!

Fánkméret Texasban

2. Jeget minden italba!

Mosogatóvizet nem szívesen isznak, ezért igen, minden italba rengeteg jeget pakolnak, legyen az smoothie, kávé, jegestea, koktél, alkohol. A sört is jéggel teli vödörből vagy hűtőládából szeretik felszisszenteni – s hogy ne csöpögjön a kezünkön a víz, kerül rá azon nyomban egy csinos pohár- vagy üvegtartó (koozie). Azzal, hogy mi az elmúlt 10 év alatt sem vettük ezt szokásba, eléggé ufónak számítunk a baráti társaságokban. A fenti “szabály”minden évszakban egyformán érvényes, nem kivétel a tél sem!

3. Hangos beszéd

Ez is egy olyan vonás, amit a saját bőrünkön tapasztalunk nap mint nap. Igen, sokkal hangossabban beszélnek egymással, mint pl. mi magyarul egymás között. Hogy ennek mi az oka, arra csak saját elméleteim vannak (pl. hogy babakoruk óta túl kell kiabálniuk az egy térben lévő konyha és nappali összes zaját, ahol általában 24/7-ben szól a TV, illetve, hogy szinte állandóan bömböl valamilyen zene a fülükbe dugott eszközökön), de ezzel már bizonyára sokan találkoztak reptéren, boltban, hivatalban: ha több nemzet képviselői vannak egy térben, biztosan az amerikaiak a leghangosabbak. Ugyanakkor azt is szeretném elmondani, hogy már többször beszéltem olyannal, aki ismeri ezt a sztereotípiát és szégyelli, hogy “ez a hírünk a világban“.

4. Mindenkinél okosabb vagyok!

Ezen mi legtöbbször mosolygunk és persze, hogy kulturális különbség hozzánk képest, de nagyon jól lehet kezelni. Igen, mivel a világ első számú nemzetének tartják magukat (hisz ki nem akarja őket utánozni?) szeretik elhinni magukról, hogy valamit sokkal jobban tudnak, mint te és ezt szívesen megmutatják, elmesélik, felvilágosítanak. Ó hányszor halljuk a Let me tell you! Let me show you! mondatokat ma is naponta! Sajnos mi magyarok alapból egy kivagyiságot képzelünk emögé, pedig legtöbbször csak a segítőkészség és a kedvesség kifejezésének módja, nem szabad felfújni! Egyszer sem éreztem még a lenézést a hangjában annak, aki velem is így viselkedett. Mivel sokszor szembesülnek az eljárások, szabályok vagy szokások különbözőségével, nem lepődnek meg, hogy te nem ismered azt, ahogyan itt mennek a dolgok. S ha ezt békésen megbeszéljük, nem egymást megbántva és kigúnyolva, máris mindenkinek jobb a napja! Működik, kipróbálva!

5. Július 4-i tűzijáték őrület

Két államban laktunk eddig huzamosan és ez inkább Nebraskában jellemző, de itt egészen elképesztő mértékben! A nyári nemzeti ünnep előtt heteken át a város sok pontján felállított óriási sátrakban korlátozás nélkül lehet tűzijátékot vásárolni és az ünnep körüli napokon használni azokat. A kertvárosban, ahol lakunk szinte minden ház lakói hódolnak ennek a szenvedélynek: július 4. estéjén a kertben vagy az utcán robbantják fel a tűzijátékokat. Egyikük az egész családjával együtt kempingszékekkel, üdítővel költözik ki a kocsifeljáróra és órákon át szórakoztatja a szomszédokat. Óriási zaj és füst van az egész környéken és az utcákat repeszek, szétrobbant darabok borítják (a legtöbben összesöprik másnap). Ugyanezekből a robbanásokból tudjuk az egyetemi futballcsapat itthoni meccsein, hogy elérték az első touchdownt, mert akkor is azonnal fellőnek néhány rakétát!

6. Zokniban vagy zokni nélkül?

Vicces dolog a zokniviselés és meglehetősen egyéni. Itt nem meglepő, ha valaki papucs vagy cipő nélkül, fehér zokniban sétál ki a(z akár 50 méterre levő) postaládához vagy kíséri ki a vendégeket a szomszéd utcáig. A gyerekek gondolkodás nélkül futnak ki esőben a kertben maradt játékért, mesekönyvért. Zokniban. Ugyankkor simán felveszik meztelen lábra a hótaposót, túrabakancsot vagy a sárcipőt / gumicsizmát. Zokni nélkül. Talán ez csak nekem furcsa, de sokkal feltűnőbb itt ez a tény, mint otthon volt. A könyvtári munkám során is meglepve láttam, hogy a kis totyogókat simán elengedik a szőnyeggel borított padlón cipő nélkül világfelfedezni. Én aggódnék az összeszedett piszok miatt, de itt az anyukák amolyan fogyóeszköznek tekintik a zoknikat, nem pánikolnak, ha ráragadt valami vagy elveszett a fele. Az pedig talán a legviccesebb, hogy nem mutogatunk ujjal arra, aki a két lábán különböző zoknikat visel, akármilyen korban van. A kamaszoknál ezt vehetjük a lázadás jelének, de idős úr lábán is láttam már (mellesleg öltönnyel és csokornyakkendővel) és valahogy semmi meghökkentőt nem találtam benne! Ismét lehet nagyon prózai az ok: van aki nem veszi a fáradságot a szárítóból kivett halom szétválogatására és összepárosítására. Nem tragédia, ha volt épp akkor fontosabb dolga volt! 

7. Hova rohanunk?

Ez egy számomra bosszantó momentum és már évek óta tapasztalt jelenség. Minden szezont, ünnepet, jeles időszakot sokkal hamarabb kezdenek, mint annak ideje lenne. Felhájpolt reklámok, nyomulós akciók a boltokban, közösségi oldalon szembejövő felhívások szeptember első napjaiban arról, hogy rendeld meg a karácsonyi fotóidat időben engem meglehetősen zavarnak, mert nem értem mi szükség van erre. Mindennek eljön az ideje az életünkben, a naptári évben és várakozni is olyan jó! Az ünnepeket megelőző napoknak, heteknek megvan a maguk szerepe. Nem igazán értem és nem is szívelhetem a július 4. után megjelenő sulikezdő akciókat – hisz még javában élveznünk kéne a nyári szünidőt! Ennek lecsengésével, augusztus 20. körül megjelennek a Halloween- jelmezek, sütemények, tökválaszték – csak jelezném az ünnep valódi időpontja október 31! Ennek másnapján azonnal lecserélődnek a díszek és máris Hálaadás- napi, karácsonyi áruk tömkelege kelleti magát a boltokban, postákon, a TV- és rádióműsorokban. Az emberek nagy része már rég ráunt az illatokra, karácsonyi dalokra mire maga az ünnep eljön, ennek szerintem nagyon téves és rossz üzenete van. A környékünkön  Halloween éjszakájára simán elrohad, beszakad az óriástökök többsége, hisz már a szeptemberi, nyári hőségben kirakják a lépcsőkre őket. Idén is már hetek óta megjelentek az ijesztő fénydekorációk és a Halloween-Hálaadás-figurák, tárgyak és a tökök. Szeptember elsejétől nyomulnak a mézeskalács-ízesítésű kávékkal, hisz már szezonja van (??!!) – miközben Omahában a hónap 20. napján döglesztő kánikula uralkodott. Ki az ördög akar karácsonyi kávét inni kánikulában? Kár, hogy az emberek többsége megeszi-megveszi ezeket a dolgokat!

8. Amazon Prime-előfizetést mindenkinek!

Van-e ki e nevet nem ismeri? Az amazon a legismertebb és legnépszerűbb internetes áruház az Államokban. Ma már egy kiterjedtebb szolgáltatáscsomag kapcsolható az előfizetésünkhöz és lám magam is úgy írom, hogy van ilyenünk, mert meglátásom szerint (szinte) minden amerikai háztartásban van ilyen. Legnagyobb előnye a gyorsaság, a személytelen vásárlás és a bármit visszaküldhetsz-lehetőség. A járvány idején megsokszorozódott az egyébként is csillagászati összegeket megmozgató forgalom az amazon házatáján. Nincs olyan nap, hogy az utcánkban ne fordulna meg a cég első pillantásra felismerhető járműveinek valamelyike. Kényelmességét nehéz felülmúlni, hiszen otthonról elintézhető gombnyomásokkal vagy telefonhívással – és az ügyfélszolgálatuk legendásan kiváló. Nekünk csak pozitív tapasztalataink vannak velük. Otthoni hírekben gyakran olvashatunk a kegyetlen, kizsákmányoló munkaadó amazonról, de errefelé erről egészen máshogyan vélekednek. Ha beállsz hozzájuk, akkor tisztában vagy az elvárásaikkal és a szabályaikkal és az is tudható az átlagos órabérnél jóval többet fizetnek! Szóval van a mérlegnek másik serpenyője is!

9. Köszi a buszsofőrnek!

Nahát! Ne már! Miért mondanék köszönetet a sofőrnek? – már hallom is az egyik ismerős morgását. Pedig ez is csak egy az ezer apróságból, amelyek bearanyozzák a napjainkat. Mind Austinban, mind Omahában használtam a városi buszokat és a leszállók 95%-a bizony megköszönte leszálláskor a sofőr munkáját, legtöbbször jó hangosan  a hátsó ajtóból vagy csak egy rövid intéssel, de mindig az számított rendhagyónak, ha valaki némán lépett le a lépcsőn. Van persze, hogy előzménye is van ennek, mert nem zárja az emberre az ajtót, megvár, ha látja, hogy futok messziről vagy épp nem a hivatalos megállóban áll meg, ahol óriási pocsolyába kell belelépni – ezek mind kedves figyelmességek, de szerintem egyébként is jófej dolog egy mosoly kíséretében köszönni és megköszönni nekik, hisz az ő 8-12 órájuk sem mindegy, hogy milyen!

10. Pontosan érkezni? Vagy nem?

Egy viszonylag ritkán előkerülő árnyalata a mindennapoknak, de szerintem igenis fontos az adott pillanatban. Az amerikai vendég sosem érkezik előzetes megbeszélés vagy bejelentés nélkül, ez alól nincs kivétel és természetesen ezt is várják el. Viszont az is igaz, hogy nem szoktak percre pontosan érkezni, mert senki nem akar első lenni. Előbb nem érkeznek, ez biztosra vehető. A szokás inkább az, hogy a megadott időpont utáni 10-15 perces intervallumot célozzák meg. Ekkor lehet, hogy több meghívott érkezik egyszerre, de ezzel is kiküszöbölhető az, hogy te legyél az első. Főként ha nem vagyunk a legközelebbi ismeretségben, nagyobb társaságban könnyebb áthidalni a small talk-problémákat. Mindez persze nem a hivatali vagy orvosi időpontokra vonatkozik, hanem a baráti meghívásokra, közösségi összejövetelekre, kerti partikra. Íratlan szabály, de a nem tudása okozhat kellemetlen meglepetéseket.

11. Mamahotel? Na nem!

Ez a fogalom az amerikai társadalomban teljesen ismeretlen. A középiskola befejezésével a diákok alig várják, hogy elköltözhessenek – legtöbben persze egyetemi campuszba -, a szülők pedig bőszen támogatják csemetéik leválós törekvéseit. Nem mondhatom, hogy kivétel nélkül így van, de nincsen olyan ismerősünk, aki mást tapasztalt volna. A fiatal felnőttek valahogy sokkal önállóbbnak tűnnek számomra, persze lehet, hogy ez mindenütt hasonló. Itt már a közéspuliba autót vezetve járnak be a diákok, hisz nincs tömegközlekedés, a jó öreg sárga sulibusz pedig egy idő után ciki lesz. Mielőtt ismét a sablonmondatot nyögnénk be – jah, persze, az amcsiknak a bőrük alatt is pénz van! – a gyerek sokszor maga keresi meg az autóhitel törlesztését. Rengetegen dolgoznak 14-16 éves koruktól kezdve és gyűjtenek autóra, felsőfokú tanulmányokra – hisz mindenki így csinálja. Itt Nebraskában a farmon élő kamaszok 14 éves krouktól dolgozhatnak és vezethetnek autót (megszorításokkal), pincérkednek, szupermarketekben, kertészetekben dolgoznak vagy alkalmi munkákat vállalnak el a környéken: fűnyírás, garázsvásár, pakolás, költözés, lakásfelújítás.

Nem ritka persze, hogy többen együtt bérelnek, hogy megosszák a lakhatás költségeit, de aki nem folytatja a tanulmányait, az is  a lehető legkorábban igyekszik a saját lábára állni. Biztos kudarc jele, ha valaki visszaköltözik a szülői házba. 20-30 évesen nagyon égő naponta az anyukám főztjét enni vagy az apámmal megfizettetni az életem költségeit. Az amerikai fiatalok számára ez az utolsó utáni lehetőségként merül fel döntéshozatalkor.

12. Önkénteskedés

Erről már több posztban írtam, de ide is abszolút illik: annyira része a kultúrának és a közösségi életnek. Aki fel tud mutatni önkéntes munkát vagy segítő tevékenységet álláskereséskor az önéletrajzában bizonyosan kedvezőbb elbírálás alá esik. Ebbe is belenőnek a gyerekek, mint az előző pontban említettbe: a szülőkkel együtt mennek először templomi közösségbe rászorulóknak ételcsomagot dobozolni vagy az iskolában, edzésen találkoznak önkéntesekkel. Nagy hagyománya és ezzel párhuzamosan nagy értéke is van a társadalomban a mások javára felajánlott időnek, autónak, bármilyen segítségnek. Van aki sulibútorokat fest a gyerekei iskolájában, más az autóját ajánlja fel vagy elvisz valakit a kórházba, hivatalba, állásinterjúra. Van, aki megfőz egy sor ételt és elviszi annak, aki rászorul, van aki a közösség könyvtárában, óvodájában, játszóterén segít be. Van, aki lenyírja a szomszéd füvét vagy vigyáz az állataira a nyaralás idején vagy beáll kipakolni a garázst egy nagytakarításkor.

Miklós egyik önkéntes munkája 2012-ből

13. Szőnyeg az ebédlőben? És a fürdőszobában?

Igen, ez is egy kissé hajmeresztőnek tűnik, de abszolút létező dolog. Főként régebbi lakásokban jellemző, hogy az ebédlőasztal alatt ugyanolyan padlószőnyeg borítja a padlót, mint a szobákban, illetve ugyanez a fürdőszoba beépített szekrényében. Számomra ez agyrém, hisz a lakás nehezen takarítható részeiről van szó, főként miután láttam micsoda disznóólat hagynak maguk után a gyerkőcök evéskor. A szétöntött, szőnyegbe taposott ételmaradékot, csipszet nagyon melós eltüntetni, tehát számomra a kényelmi funkció elveszti a szépségét azonnal. A fürdőszoba belső szekrényeiben is csak bosszantó ez, hiszen ott a víz, a pára jelenléte állandónak mondható, de ez a szőnyeggel nem igazán cool az én fejemben legalábbis. Az ott tárolt dolgoknak egyáltalán nincs szükségük szőnyegre. 

14. Sorbanállás

A szent, gyűlölt, mindenki-életének-része sorbanállás is máshogyan működik, mint kis hazánkban. Itt az emberek tisztelik egymás idejét annyira, hogy nem pofátlankodnak és nem előzgetnek habkönnyű vagy súlyos hazugságokat előrántva és a többiek arcába köpve. És annyira jó, hogy nem kell ügyeskedni, mert értékelnek a többiek annyira, hogy nem néznek levegőnek és nem tolják nekem a bevásárlókocsit. Kell sorban állnunk, nem is kevésszer és nem is röviden. Emlékszem, amikor Austinban sötét hajnalban érkeztünk azért, hogy biztosan beférjek a kiválasztott fősulis kurzus keretébe vagy amikor a jogsi megújítására a hivatal nyitása előtt félórával sorbanállva már csak a 38-as sorszám jutott nekünk. A legviccesebb és egyben legemlékezetesebb sorállásunk biztosan az egyik legjobb austini barbecue-mester étterme előtt volt az életünkben. És erről eszembe jut, hogy itt sok-sok étteremben nincs asztalfoglalás, hanem a bejutni vágyók szépen kivárják a sorukat. Azonban: szerencsére elterjedt és bevett szokás, hogy időnként kijönnek és őszintén tájékoztatnak a helyzetről, mennyit kell még várnod, mi történik épp, van-e valami gond. Mindezt mindig pozitívan, humorral fűszerezve, esetleg körbekínálva meleg teát, csipegetnivalót, ajándék dolgokat, ha már ennyire eltökéltek vagyunk. Mondanom sem kell, hogy sosem a párcentes repi-ajándékokat értékeljük a legjobban, hanem a tájékoztatást és az információt. Mert igenis könnyebb úgy várakozni, hogy valaki rendszeresen helyzetjelent.

Sorbanállás amerikai módra Austin legjobb barbecue-étterme előtt egy januári reggelen

15. Érintés nélküli kommunikáció

A covid-éra előtti meghökkenésünkről szeretnék ebben az utolsó pontban írni. Már akkor sem volt jellemző a kézfogás csak és kizárólag bemutatkozáskor. Miklós számára elég sok időbe telt elfogadni azt a tényt, hogy a melóban sem érkezéskor, sem távozáskor nem fognak kezet a barátok vagy nagyon közeli munkatársak. Inkább volt esetleg egy távolságtartóbb “fél ölelés”, ha régen találkoztunk vagy hosszabb utazásról jöttünk meg. Ismeretlenek között abszolút tilos, lehetetlen, esetleg sértő a hátbaveregetés, irányba terelő karérintés, váll megkopogtatása. Nem is pontos az ismeretlenek kifejezés, hanem pl. munkatársak, ügyfelek, szülőtársak között. Csakis szóval, illetve gesztusokkal igyekeznek elérni a célt, de nem érintik meg a másik embert. Egyszer rákérdezve egy kollégámtól azt a választ kaptam a miértre, hogy annyi különféle kultúrkörből jövő embertárssal találkoznak és ez nem mindenütt elfogadott, sőt. Tehát inkább óvatosan, visszafogottan viselkednek és tartják a 3 lépés távolságot, mert nem tudják mit vált ki a beszélgetőpartnerből.

A covid következményeként persze sokan nyafogva vágytak az érintésre, kifejezték a hiányát, de magam azt látom, hogy a kezdeti “jaj, de jó, hogy újra megölelhetjük egymást”-örömködés után, ma már ismét a hűvösebb távolságtartás a jellemző. Igazából olyan helyzetek is vannak, amikor rettegve, kínosan igyekeznek még véletlenül sem hozzánk érni, pl. egy pincér, egy rendőr vagy egy orvosi asszisztens a munkavégzés során. Ha erre sor kerül, akkor előtte elmondja, hogy most közelebb fog lépni és megfogja a karomat, hogy megmérje a vérnyomásomat, illetve engedélyt kér erre. Ez a vonás egyébként talán sokak számára furcsa lehet, nekünk csak eleinte volt meglepő, hamar beleszoktunk és ma már azt találjuk kényelmetlennek, ha Magyarországon a banki alkalmazott megfogja a könyökömet, hogy megmutassa az irányt vagy ha sorbanálláskor valaki belép az egyméteres körön belülre. Szóval számunkra kifejezetten jóleső az amerikaiak távolságtartása.

Remélem nem unatkoztak a kedves Olvasók a felsorolt apróságokon, hanem inkább szórakoztak, esetleg tanultak belőlük. A kultúrsokkot könnyebbé teheti, ha ismerünk ilyen, a mindennapokban gyakran előkerülő, jelentéktelennek tűnő vonásokat, mellesleg szerintem ezek egyáltalán nem jelentéktelenek. Köszönjük a kitartó, értő olvasást és az építő kritikát!