Popcorn és Pocahontas

Popcorntól Pocahontasig vezet az utolsó Roadside America-körutunk Iowában. Több előző bejegyzésben leírtuk már, hogy ezen a weboldalon olyan látnivalókat talál az érdeklődő, amelyek nem célpontként szerepelhetnek az utazásunk során, hanem rövid pihenőként, lábnyújtóztatós megállóként az államokat átszelő hosszabb vezetés, road tripek során. Legtöbbször a helyi közösségnek jelentenek igazán sokat és ha valaki révén felkerülnek a világtérképre, az piros betűkkel vésődik be a törénelemkönyvükbe.

Útmenti kipillantó Iowában

Iowában számtalan ilyen van, nekem valahogy mindig az a személyes benyomásom, hogy eléggé öntörvényű és sajátosan gondolkodó emberek lakják az államot és bármilyen fura vagy meghökkentő ötletük van, azt megvalósítják. Nem igazán törődnek azzal, hogy mások “kissé bolondnak vagy együgyűnek” tekintik őket, a saját személyes boldogságuk, örömeik és sikereik sokkal fontosabbak, mint  a többiek értékítélete. Szerintem ezért is figyelemreméltóak.

Sac City főtere

Bíróság és emlékmű Sac City-ben

November közepén vasárnap tehát ismét kelet felé vettük az irányt, első megállónk Sac City volt. A világ legnagyobb popcorngolyója volt a hívó szó, ami persze egy megmosolyogtató dolog. Amikor megláttuk miről van szó, nevetésen is kaptuk magunkat, mert hogyan is találja ki valaki, hogy popcornnal akar bekerülni a Guinness-rekordok könyvébe?

A rekorder ma egy üvegkalickában látható a városka közepén, sok-sok fotóval illusztrálva az elkészülte folyamatát. Voltak, akik gyártották, voltak akik taposták, akik a folyamatos utánpótlást biztosították, mások a csapathadtápot az előzőek számára és ismét mások ezt az egészet dokumentálták. Ha jól mértük fel, a település apraja-nagyja kivette a részét a mókából. 

A miniskanzen épületei Sac City-ben: gazdabolt

Orvosi “rendelő”

Jellegzetes középnyugati csűr

A kiírás szerint a nemhivatalos tömege 42,5 mázsa lett, de számunkra ez túlzónak tűnt és igazából a helyszínen derült ki az is, hogy nem hivatalos Guinness-rekord a rekord. Mondhatnánk, hogy így persze csalódás vagy átverés a dolog, de talán többet számít az, hogy mennyi örömet jelentett az eseményen résztvevőknek ez, illetve bárki látogatónak, ahogy nekünk is. Plusz a közvetlen közelében egy kicsi skanzent jártunk be, templommal, szatócsbolttal, falusi iskolával, műhelyekkel, postával. A rönkházikók mindig visszaröpítenek a vadnyugat hőskorába, amit itt sok helyen valóságosan, míg otthon leginkább a filmekből ismerhettünk meg. 

Granny vidéken bámulatosan illeszkedik a sorba!

Kiülős kávézó Sac City-ben

Sac City-ben is festett Ray “Bubba” Sorensen egy Szabadság-sziklát emléket állítva az iowai veteránoknak. Sorensen célja az, hogy Iowa valamennyi megyéjébe felállíthasson egy ilyen kődarabot, illetve országossá is tervezi bővíteni a festett kövek sorozatát. Saját erőből, adományok felhasználásával teremti meg a feltételeket és teszi közszemlére a műveit. Fanyaloghatnánk ismét: na és, mitől olyan nagy szám ez? Láthatóan nem egy Picasso. Mi azonban nem fanyalgunk, mert elismerjük a kezdeményezés célját és a beletett sok munkát. Minden kő más, érdekes arcokat örökít meg és mivel itt szinte mindenki családjában van katona vagy veterán, sokan tisztelettel adóznak egy ilyen emlék előtt.

Fort Dodge városába egy kukoricasilóra festett graffiti miatt gurultunk el. Egy ausztrál művész fejéből pattant ki az ötlet és szerintünk eléggé egyedire sikerült a munkája. Rengeteg ilyen siló van Iowában és a mi államunkban is, a régiek csak ritkán őrződnek meg jó állapotban, hiszen a prérin vágtázó szélviharok sokszor romba döntik ezeket. Ez azonban egy szép példája annak, hogy akár művészivé is varázsolhatjuk az egyébként nem szép, szürke kolosszust. Guido van Helten fényképszerű fekete-fehér képeket festett és fújt a silóra, helyi lakosok arcvonásait “felhasználva”. John Cerney óriásdíszleteihez hasonlóan van Helten is több silót alakított műtárggyá Iowa-szerte, a weboldalára (erre a linkre) kattintva munka közben is megleshetjük őt. 

Granny vidáman pózol viszonyítási alapként

Ebben  a városban is találtunk középnyugati jellegzetességként emlékezetes tenyészállatot mintázó szobrot. Az USA közepén, a préri feltörésével termőre alakított végeláthatatlan szántóföldeken és legelőkön termesztik és tartják a farmerek az amerikaiakat élelmező növényeket és állatokat. Nem meglepő, ha szívesen állítanak emléket annak, ami az életüket jelenti: marháknak, kukoricának, sertésnek. A helyi futballpálya bejáratánál álló modern acélszobor az előbbin túl egy másik fontos eseménynek is mementójául szolgál.

A Floyd of Rosedale névre hallgató állatot békítő szándékkal ajánlotta fel egy helyi farmer az egyetemi futballcsapatok összecsapása során kiéleződő konfliktus feloldására 1935-ben. Mindig is “vérre menő” volt az iowai és a minnesotai egyetemi csapatok közötti meccs, de az egyébként is sok feszültséggel teli 30-as években, ezek tovább fokozódtak. Abban az évben Iowa veszített, s a két kormányzó fogadása alapján a Floyd névre hallgató röfi Minnesotába került győzelmi trófeaként és a szándék abszolút jól sült el: a kedélyek megnyugodtak a vicces tétnek köszönhetően, szurkolói csetepaté és rongálás nélkül tért haza mindenki. A disznó kisebb szoborváltozatát a mai napig átadják a győztesnek az adott mérkőzésen, 2021-ben az iowaiak hozták el 27-22-re legyőzve a Minnesota Gophers csapatát.

A késő délutánba fordulva haditanácsot tartottunk, mert olyan közel voltunk az iowai Kossuth megyéhez, hogy mindenképp akartunk egy fotót Grannyről és magunkról a tábla alatt, viszont a listánkon lévő elemek már nem volt biztos, hogy időben beleférnek a napba. Végül nem mondtunk le Kossuth megyéről, de Pocahontas városába már sötétedéskor gurultunk be. Kossuth 1851-52-es amerikai körútjának megítélése nem egyértelmű ma sem. Szinte biztosra vehető, hogy nem járt Iowának ezen a részén, az itteniek mégis neki és a magyar szabadságharcnak adózva nevezték el róla a megyét. Nem szoktunk csak pár szelfiért elmenni valahova (nem kedveljük az efféle turizmust), de most így döntöttünk és reméljük, hogy még behatóbban meg tudjuk egyszer nézni Iowának ezt a vidékét.

A szép St. Joseph-i naplementének hátat fordítva indultunk délkelet felé, hogy megnézzük a híres indiánlány óriási szobrát. Bár a távolságok errefelé nem túl nagyok, egyszer mégis lemegy a nap, ha  a mérföldjeink még nem is fogytak el. Pocahontas városka határában már tényleg csak ezt tudtuk megnézni, mert ránk esteledett. A település névadója egyáltalán nem volt hercegnő a saját közegében. A mai Virginia állam területén élt az indián törzs, amely főnökének a lánya volt (eredeti nevén) Amonute / Matoaka, akinek rövid élete fordulatokban és kalandokban igazán bővelkedett. Ha rákeresünk a nevére, a neten meglehetősen frivol ábrázolásokat találhatunk, jóllehet a történészek inkább békekövetként tekintenek rá, neki köszönhetően hosszú évekig harc nélkül éltek egymás mellett az őslakosok és az angol telepesek Jamestown közelében.

Még egy szemgyönyörködtető kép Iowából.

Hogy az iowai városka (sőt a megye is) miért az ő nevét viseli, nem sikerült kiderítenem. Nem egy világszenzáció, de arra éppen jó, hogy kicsit átmozgassuk a tagjainkat az autóban töltött órákat követően. A véleményező oldalakon az 50-es évek klasszikusa névvel illetik (classic Americana from the 50s), amivel nem nagyon lőhetünk mellé!