Szomszéd-sztorik
Egy kedves barátunk vetette fel a témát: írhatnánk a szomszédainkról egy bejegyzést, hogy milyen kapcsolatban vagyunk velük, járunk-e össze rendszeresen. Először nem is gondoltuk, hogy ez érdekelhet sokakat, de aztán arra a megegyezésre jutottunk, hogy a családi napló számára mindenképpen értékes lesz az írás és talán másoknak is tanulságos vagy szórakoztató lehet. Laza sztorik sorozata ez a bejegyzés arról, hogy milyen a viszonyunk (s hogy milyen volt) a szomszédokkal itt Amerikában.
Sztori 1
Még nem is éltem itt, amikor az első elgondolkodtató történet megvolt. Austini kiküldetésem alatt Mike barátomat látogattam meg, a Mesa apartman-komplexumban és együtt találkoztunk össze a szomszédjával, aki féléve lakott már a mellette levő lakásban, de akkor először futottak össze a lépcsőn. Kb. 15 perc alatt kiderült, hogy egy rakás közös pont van bennük (munka, filmek, zene, játék) és milyen kár, hogy eddig nem ismerték egymást és jó lenne máskor is beszélgetni, összejönni. Viszont ez sosem történt meg. Többet nem beszélgettek, nem jártak össze. Tudom ezt biztosan, mivel hosszú ideje ismerem a baráti körét és ez a fickó nem tartozik közéjük.
Tanulság: nehéz dolog a szomszédokkal barátkozni.
Ezt igazolta az Austinban alattunk lakó szomszéddal való viszony is, aki 1 éven át Miklós kollégája volt a cégnél, egy nagyobb projekten való közös munka során sok időt töltöttek együtt, de szomszédként sosem ugrottunk át egymáshoz, nem váltottunk szót, nem osztottunk meg házbeli sztorikat. Igaz az esküvőjére még meghívott minket. Aztán elköltöztünk.

Sztori 2-3-4-5
Az új komplexumban sem sokat változott a helyzet. A szinten átellenben lakó fickóval mi is osztottuk a szakmát, hasonló volt az érdeklődésünk, mégis az egyetlen alkalmon (ahol ez kiderült) túl nem beszélgettünk vagy barátkoztunk. Felettünk először egy idősebb nő lakott és amikor először szembesültem azzal, hogy használni muszáj a szárítógépet, tőle kértem segítséget, mert a masina régi volt és nem akartuk elrontani. Készséggel lejött, megmutatta, ellátott tanácsokkal és ezután függöny: bár beszéltünk párszor még, semmiféle szomszédi viszony nem alakult ki vele és egy idő múlva elköltözött.
Az utána következő lakóval is lett ügyünk, sajnos nem készültek partifotók, mert más természetű volt a dolog. Egy éjjel elárasztott minket vízzel és mivel kommunikálni nem tudtunk vele – a csengetésre nem nyitott ajtót – és mert a víz a mi fördőszobai lámpánk foglalatából is dőlt, kihívtuk a karbantartókat. Ők sem jutottak be hozzá, semmilyen keresésre nem reagált és ma sem tudjuk, hogyan oldották meg a problémát. A pasas pár nap múlva becsöngetett hozzánk és kifogástalan modorban elnézést kért a kellemetlenségekért, amiket okozott, átadta a névjegykártyáját és elment. Mellesleg egy E 300-as Mercedes-Benzzel járt. Függöny.
Érdekes volt a közvetlen falszomszéddal a helyzet. Egy hozzám hasonló (dolgozó-sportoló-zenerajongó) szingli pasas volt és nem igazán kerültünk vele kapcsolatba, mégis egy életre megjegyeztem a fizimiskáját. Az áramszolgáltatónál ugyanis összecserélték az ő és a mi lakásunk mérőóráját, erre mi jöttünk rá, mivel folyton spórolni igyekeztünk az árammal, viszont egyre többet fizettünk. Egyszer lekapcsoltunk minden fogyasztót és az óra akkor is pörgött, na ekkor ültem rá a telefonra az ügyfélszolgálattal! Végül kijött egy munkatársuk és igazolta a feltevésemet: a szomszéd fizette a mi fogyasztásunkat, mi pedig az övét. A hibát orvosolták és az egész folyamat során én kizárólag a szolgáltatóval ügyeztem, a szomszéddal sosem beszéltünk erről. Fura tapasztalat volt!
Az egyetlen igazán pozitív élményem egy beköltöző fiatal párral volt a Hardrock Canyonban. A lépcsőházban vettem észre ahogyan küszködnek a matrac felcipelésével és felajánlottam a segítségemet. Elfogadták és az egész talán 10 percig tartott, mert nem sok nehéz bútoruk volt. Jó néhányszor megköszönték és másnap egy adag csokis kekszet találtam a kilincsünkre akasztva egy kedves kártyával tőlük.

A szomszédság (a környék) legbarátságosabb lakója: egy magányos fűzfa.
Sztori 6-7
Omahába költözve sem igazán indult jól a szomszédokkal való kapcsolatépítés. Mondjuk az alábbi, a szélvédőmre tett kedves üzenet nemigen segítette ezt. Még egy hetet sem töltöttem el ekkor a városban. Ebből azonnal éreztem, hogy volt igazuk azoknak, akik Texasban figyelmeztettek: a Középnyugaton máshogy jár a polgárok agya.
Ezen a környéken az a szokás, hogy az utcának csak az arra kijelölt oldalán parkolunk. Ha ehhez nem képes alkalmazkodni, a járművét elvontatják. (Sajnos nem találtuk meg az A4-es lapra írt üzenet fotóját.)
Néhányszor leírtuk már, hogy az első itteni évünket egy abszolút belvárosi társasházban töltöttük el, ami számunkra új élmény volt és sok vonását kedveltük is (minden gyalogtávra van, a kedvenc fagyizónk, a beülős sörfőzde, a könyvesbolt vagy a termelői piac; ha koncertre vagy színházba megyünk, nem kell parkolással vesződni; még olyan is van, hogy leugrok egy doboz tejért egy 10 percre lévő boltba). Viszont az egyetem közelsége miatt számos diák lakott a házban és sajnos a mi közvetlen falszomszédunk egy különösen tuskó fajta volt, ugyanis rendszeresen kosárlabdázott a falon, aminek túloldalán a mi szobánk volt. Nem sikerült megegyeznünk civilizált módon, így biztos volt, hogy a szerződést nem hosszabbítjuk meg (bár igazából más bosszantó problémák is adódtak).
Sztori 8-9
Újabb fejezet akkor kezdődött, amikor kertvárosi részbe költöztünk, immár családi házat bérelve. Hamar megtanultuk, hogy a részeknek (az angol neighborhood szóra nem találtam megfelelőbb fordítást) sajátos szabályaik vannak, amikhez alkalmazkodnunk kell. Éjszakai hangoskodás? Fűnyírás? Iskolakörzet, iskolabusz-útvonal? Kutyatartó közösség? Ezek sorra beszivárogtak a beszélgetéseinkbe. Megfigyeltük mennyire tekintik mérvadónak a szomszéd viselkedését. Igyekeztünk beilleszkedni és nem átlépni a láthatatlan határokat. Nekünk többnyire rokonszenves volt az a szomszédság, a fent felsoroltak tekintetében kibírhatóak, toleránsak voltak egymással. A gyerekek fesztelenül játszottak, bicikliztek, labdáztak, rajzoltak az utcákon; a szomszédok segítettek egymásnak hólapátolásban; figyeltünk egymásra: nem volt baj, ha kint hagytuk a kempingszéket, gyerekjátékokat (ezeknek nem kelt lába); Halloween éjszakáján tábortüzet gyújtottak, sütögettek, a legkisebbek félelem nélkül járták be a környéket Csokit vagy csínyt! kiabálásukkal.
A közvetlen szomszédunk sokszor dohányzott az erkélyén és szinte mindig beszélgetést kezdeményezett, ha mi is kint voltunk a zsebkendőnyi kertben. Az akcentusom persze mindig felkeltette az érdeklődést – vagy a gyanakvást – tehát kicsit puhatolózott, de igazából barátságosnak véltük. Aztán egyszer átnyújtott a kerítésen pár jalapeno paprikát és szinte azonnal kért is egy szívességet. Miután már megtudta, hogy a könyvtárban dolgozom, előadott egy mesét arról, hogy miért nem tudott a kamaszlánya visszaadni egy könyvet, ami miatt már pénzbüntetéssel és kölcsönzési tiltással sújtják. Ugye tudok segíteni? No comment.

Ebben a házban laktunk, amikor számomra kiderült, hogy a munkatársaim többsége benne van “figyelőrendszerekben” (neighborhood-watch). A telefonokra letöltött alkalmazáson keresztül infókat, fotókat, felhívást osztanak meg, riadóláncot tartanak a lakókörnyezetük biztonsága érdekében. Ennek nyilvánvalóan van hasznos oldala, de átbillenhet félelemmel, paranoiával vegyes fontoskodásba, amikor már mindenkit meggyanúsítanak. Ez aztán később a mostani közvetlen szomszédunkról is kiderült, azaz, hogy tevékenyen résztvesz egy ilyen csoportban – bár ők inkább az azonnali segítségnyújtást tartják legfontosabbnak pl. ha viharok, tornádók jönnek és a rendőrséggel is közvetlen kapcsolatban állnak.
Sztori 10+
Harmadik éve lakunk a mostani helyen és persze hogy vannak régi és új tapasztalataink is. Az egyik legemlékezetesebb történet lesz számunkra az azóta legkedvessebbé vált közvetlen szomszédunk (nem az előzőleg említett, hanem a másik oldali) ránk való reagálása és ennek alakulása. Sarah először azt tudta meg rólunk a volt szomszédjától (aki nekünk eladta a házat), hogy valamilyen külföldiek veszik meg a telket. Ez szinte biztos, hogy negatív érzéseket keltett benne. Aztán napokon-heteken át látott egy fiatalabb fickót (Miklós) idejárni egy elég szakadt autóban (Granny). Biztos morfondírozott rajta sokat. Míg Miklós festett, két másik bekopogó simán elhitte róla, hogy ő “csak” a festő. Pedig mindösszesen így volt legkönnyebb lekoptatni őket az ellenállhatatlan üzleti ajánlataikkal együtt. Az első találkozáskor sem sokat enyhülhettek Sarah kínjai, láttuk a zavart az arcán, amikor egy este sötétedéskor pakoltunk be a kocsiba egy hosszú festő-szerelő-takarító nap után fáradtan, koszos ruhában a festékesvödröket, mosatlan edényeket, takarítóeszközöket és laptopot (hisz Miklós még melózott is aznap) és épp hazaérkezett, átsétált a kocsifelhajtóra és bemutatkozott. Végre mi is megtehettük ezt és elmondhattuk neki, hogy mi leszünk az új lakók – nem festő, nem takarító, stb. Nem voltunk benne biztosak, hogy megnyugodott és vidáman feküdt le akkor este. Érthetően bizalmatlan volt és továbbra sem tudott hova tenni minket a benne dolgozó klisék alapján:
- egy szakadt, öreg autó
- a város egyik legjobb munkahelyén dolgozó, lelkes, fiatal pasi csupa high tech eszközökkel (de ha jól keres, miért maga fest és javít a házban??)
- egy idegen akcentussal beszélő nem-is-tudom-milyen nő
- miféle szomszédok lesznek vajon?

A “mi autónk” is megvan a szomszédban!
Kb. 3 hónap múltán próbálkoztunk újra barátkozni, a ház már sokkal jobb állapotban volt, így behívtuk és körbevezettük, hogy lássa min dolgoztunk gőzerővel. Talán még mindig ufóként tekintett ránk, de most már jobban értett, hiszen a saját szemével látta a sok munkát, tisztaságot – ezeknek hangot is adott. Aztán még mindig behúzott egy övön alulit nekünk: megjegyezte, hogy elég minimalista a stílusunk (még mindig kevés bútorunk volt, hisz addig harmadakkora helyeken laktunk), amiből azonnal tudtuk, hogy ez a finom kifejezése annak, hogy szegények vagytok, egyébként a kocsi alapján is ezt szűrhette le. Nos hát innen szép a nyerés!
Vele azóta sokkal jobb a viszonyunk, lassan-lassan változott a fejében a dolgaink megítélése, hiszen látta, hogy nem tartunk tömegbulikat, hajnalig durva zenével, csomó munkát magunk végzünk el kézzel, nem sajnáljuk az időt és az erőt ezekre. Egyszer-egyszer megkérdezett valami technikai dolgot Miklóstól (bicajszerelés. biztosítékprobléma) és mindig azonnal kapott segítséget vagy útmutatást. Sőt! Az édesapja tiszteletét is kivívta Miklós, hiszen egy másik férfi egész más szemmel nézi a javításokat, a fűnyírást, plusz még adomázni is tudtak a kerítésre támaszkodva! Persze egyre többet beszélgettünk is és egyre jobban megismertük egymást és mára bátran kijelenthetjük, hogy a kölcsönös tiszteleten és elfogadáson túl, bizalommal és mindig kedvesen, nyitottan viszonyul hozzánk.

Sarah Hálaadás-napi üzenete
Miklóst kérdezi meg, ha (szingliként) nem boldogul a modem bekötésével, bicikliszereléssel, ha új monitort keres magának, ha pénzügyi tanácsadót keres. Kedvesen ránkír, hogy láttuk-e a letett csomagot az ajtó előtt, mert esik az eső. Amikor Magyarországon voltunk, a másik szomszéddal együtt ellapátolták a havat előttünk és felsózták a járdát, mert aggódtak, hogy valami bajunk lehet, hiszen mindezt időben és gyorsan meg szoktuk csinálni. Hálaadáskor virággal és kézzel írott üzenettel ajándékozott meg minket és nagy örömünkre elfogadta a magam sütötte gyümölcskenyeret Karácsonykor. Amikor egy közeli bolt parkolójában véletlenül bezárta a kulcsot a kocsiba, Miklóst hívta segítségül. Nemrég viccelődve mondta, hogy szóljunk, ha elköltözünk, mert akkor velünk tart, hogy megmaradjon a jószomszédság! S egy csomó más apró dolgot lehetne még említeni!

Nagyon sok szomszédságban van ilyen kis becsület-könyvtár.
Másik oldali közvetlen szomszédünk nem tulajdonos, hanem bérlő, de nagy szerencsénkre gondos, odafigyel a dolgokra, barátságos és ők sem hangosak, nem átjáróházat tartanak fenn. Átlagos értelmiségi család két kamaszgyerekkel, akiknél sokat nyomott a latban, hogy ez a városrész a legjobb iskolakörzettel büszkélkedhet Omahában. S Andrew az, aki együtt dolgozik a környéken többekkel a biztonság megtartásán, információ-megosztáson, ha vészhelyzet van. De nem kellemetlen, nyomuló, paranoid stílusban. Ő is elmondta már, hogy mennyire örül nekünk, mert az előttünk lakókkal nem jöttek ki igazán jól, velünk sokkal könnyebb. Kb. egy hónapja nagy vihar közeledett, amit jelzett nekünk is (hogy milyen óvintézkedéseket érdemes meglépni pl.). Aztán amikor már sötétedett az ég és szóródtak a villámok, kint beszélgettünk a ház előtt és elmondta, hogy most kéne viharvadászatra menni, ezt ő mindig is szerette volna, de a felesége nem támogatja az ötletet. Én azonnal felajánlottam neki a kéttonnás dinoszauruszomat, mondván azt biztos nem viszi el a szél! Végül persze mindenki maradt itthon a családjával, de jót nevettünk rajta!
Összefoglalva azt mondanám, szerintem ebben a városrészben jól érezzük magunkat, mert biztonságos, normális, családias környék, jó iskolákkal, vegyes lakókkal. Nagyon is megítélnek az alapján mennyire szép a gyeped, a házad környéke, de mindenki igyekszik, hogy rendben tartsa a saját portáját. Részben a Millard-sulik okán elég nagy a fluktuáció, ha bérelnek az emberek, akkor tovább maradnak, de általában 3-5 éven belül sokan továbbállnak az albérletből vagy a saját tulajdonból is. S hogy miért jellemzi inkább tisztes távolságtartás a szomszédi viszonyokat? Szerintem ennek oka az amerikaiak munkarendjében kereshető: az átlagembernek évente 10 szabadnapja és 5 napnyi betegszabadsága van. Abszolút érthető, hogy ezt a parányi időt nem a szomszédokkal akarja elsősorban eltölteni, hanem a közeli-távolabbi családjával és a barátaival. Viszonylag hozzá vannak szokva a sokféleséghez, magas a toleranciaszintjük, tiszteletben tartják a másik ember szabadságjogait és igényeit, szívesen segítenek, de nem firtatják a dolgaidat, nem kiváncsiskodnak, konfliktuskerülők és van humoruk. Jobbnak tartanak egy felszínes-langyos kapcsolatot, mint a túlcsordulót.

A járvány alatt ellepték a környéket az ilyen táblák: tanárok, orvosok és ápolók házai előtt (Itt egy hős lakik.)
Most jut eszembe a harmadik (inkább kert-) szomszéd, akinél bevándorló idegenből influenszer lettem. Quinn is nyitott, de érthetően bizalmatlan volt a beköltözésünkkor, azonban kereste a lehetőséget a megismerkedésre és a beszélgetésekre. Amikor a covid hazakényszerítette őt is WFH-ba, többet csevegtünk a kerítésen keresztül, s egy idő után azt vettem észre igyekszik megfigyelni és követni a fűvel való munkámat, hiszen látta milyen szépre varázsoltam a gyepet. Tavaly már ugyanúgy vágta rézsútosan a füvet, mint ahogyan én szeretem és lassan a kutyája is elfogadta, hogy mi csak távolról szeretjük őt (nem úgy, mint a gazdája elmondása alapján az előttünk lakó tette).
Még egy kedves sztorim van, a neighborhood kid-ről. Nekünk is van itt kedvenc közös kamaszunk, aki laza, tisztelettudó és keményen dolgozik. Ütött-kopott régi truckkal jár suliba és első szóra kapható volt a fűnyírásra helyettem, amikor meghúzódott a derekam és Gabi sem volt olyan passzban, hogy két órán át tologassa a masinát. Persze, hogy simán őt kértük meg és szívesen támogattuk a zsebpénz-alapját a megbeszélt összeggel, mintsem hirdetésben keressünk valaki ismeretlent!

Kertekalja a szomszédságban



One Comment
Pingback: