Díszcsomagolt amerikai érzelemvilág

Az amerikai társadalomban rejtező tömérdek ellentmondás közül ez az egyik legérdekesebb számomra: miért kedvelik annyira az elrejtést, álcázást. Miért igyekeznek erőn felül pozitív képet mutatni magukról, miközben a kérkedés és a dicsekvés eléggé távol áll tőlük? Miért rejtik széles mosoly mögé az ellenszenvüket? Miért tagadják a gyászt, a betegséget vagy a veszteséget? Miért mondja mindenki, hogy allergiája van márciustól novemberig, miközben inkább megfázással, náthával küzdenek?

A címben említett csomagolás élményével elég hamar szembesültem a kiköltözésünket követően: egy babaváró ünneplésre kaptam meghívást és a magam feje szerint készültem ajándékkal: nem túl személyessel, mivel nem voltunk közeli ismerősök, inkább laza kapcsolat fűzött hozzájuk. Mivel már tudhattuk a baba nemét, ennek megfelelő könyvet, apróbb használati tárgyakat és plüssjátékot vettem és megírtam egy kedves képeslapot pár személyes mondatban gratulálva. Ez az egész egy közepes méretű ajándéktasakot tett ki, ebbe pakoltam mindent és állítottam be szombat délután. Mindenki egy helyre tette le az ajándékait, s így azonnal elszégyelltem magam, mivel az enyémnél sokszor nagyobb tasakok és dobozok voltak felhalmozva.

Meglehetősen keserű hangulatban telt el a délután számomra és nem nagyon értettem mit csináltam rosszul. Amikor a leendő anyuka kibontotta a dobozokat és a tasakokat, akkor az elképedésem tovább nőtt: a nagy papírzacskók sokszor csak 1 db huszonöt dolláros ajándékkártyát rejtettek egyetlen kis ajándéktárgy mellett és rengeteg selyempapírral voltak kibélelve, amitől telistelének tűntek. Személyes üzenetet (mint jómagam) senki nem írt, csak a bolti képeslapszövegek alá vésték oda: X család.

A frusztráltságomat sosem meséltem el senkinek, bár hamar rájöttem, hogy annyira felszínes dolog ez és mindenkinek jobb (nekem is) ha alkalmazkodom és nem különcködöm saját gondolatokkal és összeválogatott ajándékkal. Legközelebb hasonló módon kitömött, majdnem üres tasakkal mentem ünnepelni és akkor ugyanúgy örült a megajándékozott az én csomagomnak is. Elkönyveltem mint kulturális különbséget, de az első rossz érzések örökre bevésődtek a memóriámba.

Ez a rengeteg díszes papír, csomagolóanyag és selyemkitömő minden ünnepet meghatároz: az amerikaiak több milliárd dollárnyit tépkednek le és dobálnak ki évente – a leglátványosabban a karácsonyfa alatt december 25-én, ahogyan ezt filmekben is sokszor láthatjuk. Mivel a díszcsomagolók nem dobhatók be a szelektív hulladékgyűjtőkbe, könnyen elképzelhető mennyi felesleges szemetet termelnek ezáltal és mekkora ennek a környzetet terhelő hatása. A miértre azóta kidolgozott saját teóriám a következő: az esetleges különbségeket igyekeznek ily módon leplezni, mivel nem tudják a másik vendég mennyi pénzt szánt és mekkora ajándékot vett. Az egyformaság beolvaszt egy jótékony masszába és bár mindenki tudja, hogy a nem személyes ismerősök 99%-a max. $25-t szán bármelyik alkalomra, mégis követik ezt az álca-ajándékozást.

Szintén nehezen veszi be a gyomrom azt a jelenséget, hogy hajfestékre, fogfehérítésre vagy plasztikára akkor is költenek, ha esztelenül megnövelik a hitelkártya-tartozásukat. A válltól felfelé hibátlannak tűnő kinézet felülírja a jólápoltságot vagy a kornak megfelelő, de korrekt megjelenést. Ezen már nem töröm a fejem, inkább szórakozom rajta, ha pl. sorban állok egy hivatalban: a nők nagy része frissen fodrászolva, hófehér mosollyal, de foltos táskával és letaposott sarkú cipőben várakozik. Persze az első két dolgot a találkozás első 30 másodpercében leveszi a beszélgetőpartner, míg az utóbbiakat van, aki sosem veszi észre. Saját tapasztalat az is, hogy a látszatdolgokkal ellentétben azokra, amelyek hasznosak-szükségesek nem szívesen költenek még akkor sem, ha fontosak, pl. jó szemüveg, minőségi autógumi vagy vitaminok.

A pozitív képhez, amit magukról kialakítani igyekeznek szervesen hozzátartozik az is, hogy nem mutatják ki az érzelmeiket gyász, veszteség vagy betegség esetében. A gyengének mutatkozás tagadását állítólag az indián elődöktől vették át: számukra ez egyenlő volt a teljes megvetéssel és halállal. Szóval egy amerikai sem szeret elesettnek vagy szükséget szenvedőnek mutatkozni. Magam sem azt vallom, hogy állandóan és mindenkinek ki kell mutatnom, ha beteg vagyok, gyászolok, vagy éppen más veszteség ért. Nem vadászom én sem mások szánalmára, de a létező emberi érzelmeknek ilyen mértékű tagadása számomra már-már beteges. Meg is betegít ez sokakat természetesen, csak vagy sosem jönnek rá, vagy ezt is eltagadják önmaguk előtt is. Az ismeretségi körünkben kevesen vállalnak fel fájdalmat, hiányt és veszteséget, nem járnak temetőbe, a gyászt egy hétig (sem) tartják, a betegséget pedig elbagatellizálják és inkább bejárnak a munkahelyükre, edzőterembe lázasan, mintsem azt mondják: ez és ez van, most pihenésre van szükségem.

Ez a fajta társadalmi nyomás, elvárás teljesen egészségtelen viszonyokat eredményez. Szülés után napokkal már ugyanúgy járnak shoppingolni a babával, mintha mi sem történt volna. A temetésre összejövők nevetgélnek a templomban és korlátozás nélkül telefonoznak a szertartás során. Egy kollégám egy komolyabb műtétet követően (egyébként összesen 3 napig volt benn) lelkifurdalástól gyötörve mesélte, hogy a kórházból hazamenve az első héten minden délután aludt egyet. Miközben számomra ez azt jelenti, hogy vigyáz magára és megadja a szervezetének a regenerálódáshoz szükséges időt, energiatartalékot, az ő számára azt jelentette, hogy lemaradt a gyerek cserkészdélutánjáról és a férjének “kellett” bevásárolnia egyszer az életben. És ez mekkora szégyen! S láttam, hogy komolyan azon aggódik, hogy nem tudott megfelelni pár napig. Ez végtelenül szomorú dolog szerintem.

Igaz vagy hamis? Valós vagy nem?

A kép Las Vegas-ban készült, ahol különösen nehéz ezt felismerni

Az álságos jelenségek mindennapi jelenléte szürreálisan komikus helyzeteket is eredményez. Az orvosi vizsgálatok előtt egy nővér vezet be a váróból a vizsgálókhoz, a szokásos első kérdése How are you doing? ha erre azt válaszolom pl. Nem valami jól, hisz épp azért vagyok itt! vagy Remélem amikor innen kimegyek sokkal jobban leszek! akkor úgy néznek rám, mintha ufó lennék. Mert erre a kérdésre azt illik felelni, hogy semmi gond, minden rendben. Csak akkor meg minek az egész, miért vagyok itt és nem a munkahelyemen vagy egy kávézóban akár!? Az itt eltöltött kilenc évünk során egyetlenegyszer fordult elő, hogy a doki együttérzést-elfogadást mutatott a szokásos vicceskedő-elbagatellizáló-másról beszéljünk inkább magatartás helyett. 

Az eltagadásban “kedvencem” az év nagy részében amerikaiak millióit kínzó allergia. Ha valaki tüsszent, köhög a munkahelyen, a szokásos reakció Á, csak az allergiám! (Van is benne valami, biztosan sokan küzdenek szezonális vagy állandó allergiával, de nem csodálkozom, hiszen annyi junk food-ot esznek és állatokkal élnek- egészen pontosan esznek, alszanak, fürdenek, stb. – együtt.) Azonban van különbség ezen tünetek és a megfázásos, lázas, náthás gyengeség között. De mivel ez utóbbit nem lehet elismerni, inkább bejárnak dolgozni (és bátran szétszórják a bacikat-vírusokat, megfertőznek még jó sok embert), inkább mindenki azt mondja allergiája van. Ez milyen menő, nem? A télen is légkondícionált (értsd: hidegre hűtött), ablaktalan vagy szellőzetlen helyiségekben persze hogy könnyű megfázni zokni és melegebb ruhák nélkül – mert ez is általános, hogy mezítláb járnak télen is és vékony nyári cuccokkban – és hát orrot sem fújnak, ezt is tudnunk kell.

Hogyan alakultak ki ezek a napi jelenségek és egyáltalán észreveszik-e még saját magukon ezeket az álságos dolgokat, nem tudom pontosan. A fent leírtak saját tapasztalatok, egyszer próbáltam finoman célozva megkérdezni az egyik ilyet – az orvosi vizitek színházas jellegét – nem kaptam semmilyen választ, illetve én éreztem magam kellemetlenül, mivel a beszélgetőpartnerem nem is értette igazán mi a kérdésem. Talán annyira az életük része már a színjáték, hogy eszükbe sem jut megkérdőjelezni, gondolkodóba esni felette.