Rendhagyó naplemente Avocában

Milyen egy rendhagyó naplemente? Mert milyen egy szokványos? Rengeteg jelzőt felsorolhatunk, de valamiért a poszt írásakor rögtön ez jutott eszembe címként. Ritkán ruccantunk ki ilyen utakra a járvány alatt, magam úgy emlékszem Texasban többször csináltunk ilyet! Rendhagyó tehát ezért számunkra. Valamint azért is, mert kíváncsi a turista egy szántóföld széli napnyugtára? Tegyük a kezünket a szívünkre: inkább legyen tengerpart, hegyvidék, Balaton, pálmafák, aranyhíd! Na de Iowa? Vidék? Tengeripart?

Avoca volt egyébként az első Roadside America-látványosság, amit megkerestünk. Ezért is emlékezetes számunkra. Munka után pattantunk a kocsiba és gurultunk át Iowába. Nincs messze tőlünk, sőt autópályán szempillantásnyi idő alatt elérhető. De ugye a Roadside America pont nem erről szól. Ma mindketten úgy véljük, hogy szerencse és nagyon jó, hogy rátaláltunk és ráléptünk erre az útra.

Sokan egyébént úgy számolnak be ezekről az útmenti látványosságokról, hogy hitték is, nem is, hogy valóban léteznek, igazából csak letértek egy tényleges lábnyújtóztatásra vagy azért, hogy egy kétkedő barátjuknak készítsenek egy fotót. Akármi is az indok, szerintünk érdemes megállni és megtisztelni az alkotókat egy köszönömmel, egy mosollyal, egy elismeréssel. Az avocai bogárról például jó pár találgatást olvastam, de az igazság mindösszesen annyi – és talán pont ez a legjobb ok arra, hogy miért tesz fel valaki egy VW bogarat nyolc darab 3 méter magas vaslábra – hogy Angela és Travis Campbell meglepetést akartak szerezni apjuknak és alkotni valami vicceset a tanyájára.

• Művészeti alkotás?
• Fémszobrászati remekmű?
• Vicces ajándék?
• Nyolclábú szörnyeteg?
• A jövőt jelképező, benzint mellőző új közlekedési eszközök előfutára?

Bármelyik lehet. A lényeg talán, hogy azóta már sokkal többeknek szerzett örömet, nevetéssel teli perceket, mint az alkotó testvérpár eredetileg gondolta. Egyébként napnyugtakor valóban érdekes fotókat lehet róla készíteni. A szoborpark azóta már bővült három másik fémalkotással: 1 dinó, 1 sárkány és egy madár került társként a Volkswagen-pók mellé. Valamennyien fémhulladékból hegesztve.

Miután mi is elkattintottuk a legszebbnek hitt naplementés fotókat – szokványos rózsaszínű-narancs-vörös középnyugati színekkel – már sötétedésbe hajlóan hazaindultunk és csak azért álltunk meg a 80-as út mellett a shelby-i lehajtónál, mert bár már kb. 10X autóztunk arra, most először láttuk meg a kukoricaszárat a benzinkút fölé magasodni. A 23 m magas jelképet nemrég renoválták, talán ezért sem láttuk eddig, de ami még nagyobb meglepetés volt, amikor lehúzódtunk Granny-vel: találtunk egy sor Tesla-töltőt a hagyományos kútfejek mellett! A préri közepén! Egy apró iowai faluban! Mondanom sem kell, mindkettőnk álla leesett a csodálkozástól!

A kukoricaszár egyébként csak mementóként szolgál és egy szépen gondozott parkot is építettek köréje, ahol valóban felfrissülhetnek az utazás alatt elgémberedett tagjaink. Persze, hogy enni-inni, kávézni, fánkot, jégkrémet, snacket venni is lehet, mint majd’ minden benzinkúton. Mi inkább körbesétáltunk és örültünk a  virágoknak, bokroknak valamint a lassan feljövő Holdnak.

A hazautat azt hiszem mindketten szótlanul, a teljes napnyugtában elmerülve töltöttük. És nem győztünk hálát adni a sorsnak, hogy Avocába és Shelby-be küldött minket azon a késő nyári estén. Vannak még tündérmesék és apró csodák, csak észre kell vennünk őket!