Munkaholista amerikaiak

Ismét véleményposzttal jelentkezek, bár bevallom kissé csavarni kellett a karomat, hogy ebbe a kérdésbe beleálljak. Kérdésként, kommentként jó néhányszor kaptunk már megnyilvánulásokat az olvasóktól erről a témáról, így beadtam a derekamat és igyekszem több forrás alapján mélyére nézni a kérdésnek: munkamániásak vagy lusta kanapékrumplik az amerikaiak? Elöljáróban megosztok két véleményt, amelyek meglehetősen sarkosak.

Az amerikaiak nem igazán szeretnek dolgozni. Szerintem ez nyilvánvaló pl. abból, hogy egy csomó házimunkát másokkal végeztetnek el, pl. takarítás, hólapátolás, kerti munkák vagy a garázs rendberakása. Nekem agyrém, hogy inkább fizetnek az ablaktisztításáért, autógumi-cseréért vagy a garázs kipakolásáért, mintsem maguk nekilátnának. Azért is hiszem, hogy nincs ínyükre a kétkezi munka, mert egy rakás dologra masinát használnak, nehogy piszkos legyen a kezük vagy megerőltessék magukat. Hasonló a helyzet a főzés terén: inkább esznek házon kívül, de nem teszik hozzá a kezüket otthon. Amíg persze mások ezeket megcsinálják helyettük, addig fitneszteremben vagy személyi edzővel mozognak testedzés címén – megintcsak súlyos összegekért. Hol van ebben a logika?

Szerintem Amerikában ahhoz, hogy fenntarts egy bizonyos életszínvonalat vagy ennek a látszatát, nagyon sokat kell dolgoznod. Nem véletlenül divatos annyira a részmunkaidő, de ugyanakkor a legtöbb így dolgozónak 2, esteleg 3 állása is van. Simán összejön nekik a heti 60-70 óra, főleg ha hétvégén is dolgoznak! Iszonyú keményen dolgoznak pl. a pincérek, hisz pár dollár az órabérük és a többi pénzt a borravalóból kell begyűjteniük, ehhez viszont rengeteget futnak, figyelnek, kiszolgálnak, mosolyognak napi sokezerszer. Nem tudok számadatokat mondani, de rengeteg amerikai soha nem veszi ki az éves szabadságát, vagy kifizettetik a munkaadójukkal, vagy túlhajszolják magukat a pénzkeresésben. De olyan is van, aki nem akar egyedül nyaralni és végképp nem tud (nem mer!) a megszokott napi rutinjából kiengedni / kiszállni. Aki pedig ismeri a corporate-világot, annak nem kell magyaráznom, hogy alapelvárás a rendszeres túlóra bármikor, annak megfizetése nélkül.

Mint minden sarkos véleményben, a fentiekben is van igazság, de egyik sem festi le a teljes képet. Erre magam sem vállalkozom, csak az olvasmányaim és tapasztalataim alapján próbálok eligazodni a – sokszor leírtam már – bonyolult amerikai viszonyokban. Rengeteg cikket és blogbejegyzést találtam, ami számomra azt jelenti, hogy a kérdés sokakat foglalkoztat. Szinte mindenki egyetért abban a vonatkozásban, hogy a munkaholizmus évtizedek óta belenevelődik a felnövekvő generációkba, a 2020-as évekre bizony már mélyen beivódott a munkavállalók mindennapjaiba. De hogyan is lett az amerikai álom korábbi meghatározása: Dolgozz kitartóan és meglesz a jutalmad! mára Dolgozz kifulladásig, különben lemaradsz! szlogenné?

Egyesek szerint a modern technológia hozta be az életünkbe a gürizz, mert ki/lemaradsz-életformát, mások szerint ez már korábban kezdődött. Tény, hogy a technika vívmányai nem segítik a munkahelytől való eltávolodást, a kikapcsolódást, hiszen bármikor, bárhol megnézhetem a munkahelyi emaileket, felvehetem a telefont, ha a menedzserem hív és mi az a 10-20 perc, ha megkérnek, illetve bejött valami sürgős elintéznivaló. Sajnos ebben óriási szerepe van a munkatársak / barátok / szomszédok nyomásának, hiszen mindenki ezt teszi, arra néznek ferde szemmel, aki bevallja, hogy hétvégén nem nézi a munkahelyi dolgokat!

Irodai munkakörnyezet

Biztosan negatívan befolyásolta ezt az a versenyfutás is, ami a keleti és nyugati parti egyetemek, kutató központok és garázsból induló startup cégek között életre-halálra zajlott (zajlik ma is) az innovációkért, a piaci elsőségért. Ma már köztudott, hogy mekkora tempót diktált Steve Jobs a munkatársainak (és persze saját magának is), ma talán Elon Musk ennek a vonalnak a legismertebb képviselője. Itt nagyon kemény presztízs- és anyagi veszteséget jelent, ha lemaradsz, tehát irtózatos a hajtás. A 100% teljesítmény nemhogy nem elég, abszolút elvárt, sőt sokkal inkább a 125%! Mindennap. Hétvégén. Heteken, hónapokon át. És bizony ezeknél a cégeknél – amelyek kizsigerelik, széthajtják az alkalmazottaikat – dolgozni privilégium, az egyetemről kilépő frissdiplomások között óriási harc dúl a nyitott pozíciókért úgyis, hogy tudatában vannak a rendkívüli elvárásoknak. Ezeknek persze nagyon sok pozitív hozadéka is van: az önéletrajzi és az egyéni értéke jócskán felfut annak a munkavállalónak, aki fel tud mutatni ezen helyekről munkatapasztalatot vagy jó referenciákat.

Meglepő ezek után, ha sok alkalmazott lelkiismeretfurdalást érez és bűnösnek gondolja magát, ha szabadságra megy, azaz kilép ebből akármilyen rövid időre? Az amerikai munkavállalónak egyébként sem sok szabadság jár “alapból”, de még ezt az évi néhány napot is sajnálják elveszíteni. Azért nem írok pontos számot, mert több tényezőtől függ az éves szabadság mértéke, nincs egyetlen irányadó adat. Bevett szokás, hogy a szabadnapok kifizetését kérik a cégtől vagy továbbgörgetik a következő adóévre. Ez sem egységes, sokféle eljárás van érvényben Államok-szerte.

Joggal merülhet fel a kérdés: nem látják, hogy ez sok veszélyt hordoz magában, hiszen káros az egészségükre? Nos ez errefelé ördögi körnek tűnik: sokan azért dolgoznak többet, hogy biztosítsák maguknak (családjuknak) a jó betegbiztosítást, hiszen ez nem “jár” alanyi jogon. Aztán a sok túlterhelés, stressz, helytelen étkezési szokások, mozgásszegény életmód, alváshiány – ezek egytől egyig komoly és hosszan tartó betegségek okozói lehetnek – következtében egyre magasabb orvosi, kezelési költségeket kell kifizetniük, amiért megintcsak többet kell dolgozniuk!

A világ más részein egyenesen bolondnak tartják az amerikai dolgozókat ezért és a szabadság eltolásáért, ki nem vételéért, hiszen az emberi szervezetnek bizonyítottan szüksége van a kikapcsolódásra, a leengedésre, különben a munkavégzés hatékonysága szenved csorbát. Ez elég egyszerű összefüggés, mégsem eszerint élnek. Erre saját példám is van a “soha-semmi-nem-történik-nyugdíjas-láblógatós” könyvtári munkámból:

Egy nehéz időszak után, január vége felé egy hóviharnak köszönhetően áramkimaradás volt abban a városrészben, ahol az én fiókkönyvtáram is van. Pár telefonhívás után a menedzserünk közölte, hogy nincs esély a gyors helyreállításra, ezért az olvasókat hazaküldjük, mi viszont nem kapunk semmiféle szabadidőt, hanem úgyis van pár korábbról felgyűlt projekt (polcátrendezés) és akkora elánnal vetette bele az emberek többsége magát a munkába, mintha az előző 10 hétben nyaraltunk volna. Mindenki fáradt volt, mégis még tovább is kellett maradnunk, mint a szokásos nyitvatartás és befejezni minden polcátrendező munkát – sötétben, telefonokkal és zseblámpákkal világítva magunknak, egyre hidegebb helyiségekben.

Egyébként a fizetett szabadsághoz hasonlóan a betegszabadságot sem szívesen veszik ki, inkább lázasan, köhögve, magukat vonszolva is bejönnek, mert mindenki így csinálja. Ciki betegnek és gyengének mutatkozni, ezért erejükön felül is helytállnak és simán “hazudják” maguknak is, hogy csak szezonális allergiától szenvednek.

Nos ezek a tények azt hiszem eléggé ellentmondanak az első véleménynek, miszerint az amerikai polgárok lusták, mint a lajhár. Még egy fontos dolog eszembe jutott ennél a pontnál: mivel az “alanyi jogon járó” nyugdíj meglehetősen alacsony, saját maguknak kell a munkavállalóknak előre tervezve gondoskodniuk a munka utáni éveikről. Ezzel nincs is semmi probléma, magánnyugdíjpénztárakban, egyéb módon szinte kezdeti éveiktől gyűjtenek maguknak azok, akik megtehetik. Sokan viszont vagy mert nem engedhették meg maguknak, vagy mert nem törődtek ezzel, a képletes nyugdíjkorhatár elérése után is évekig, évtizedekig tovább dolgoznak.

Van olyan felfogás, amely szerint igazából a tehetősebb üzletemberek XX. századi életvitel-változásai szivárogtak át a gazdaság más szegmenseibe is. Hisz az üzlet soha nem áll meg, a Glóbuszon nincs olyan perc, amikor valamelyik meghatározó tőzsde ne működne, különben is a Föld kerekét a pénz hajtja, amit pedig folyamatos mozgásban kell tartani, azaz dolgoztatni 24/7-ben! Nincs idő szabadságra, megállásra, pihenésre. Globális birodalmakat felépíteni, újabb és újabb projekteket megvalósítani, a megújulást keresni, új technológiákat, rendszereket bevezetni nagyon is kreatív feladat, tehát rengetegen imádják ezt és bármit feláldoznak ezek hajszolása érdekében. Valahogyan ez az értékrend szivárgott be az átlagember életébe is, hiszen kicsiben is lehet tőzsdézni, multikulturális céget építeni, egyre többen gondolták úgy, hogy ezt ők is meg tudják csinálni. A munkaholizmus lassanként vált “vallássá” Amerikában. Itt a diákok középiskolában dolgozni kezdenek (Nebraskában a farmokon már 15 évesen lehet munkájuk!), hogy ki tudják fizetni az egyetemi tandíjukat. Az egyetemi évek alatt magas százalékban dolgoznak gyakornokként a cégeknél, tehát mire felnőttként kilépnek a munkaerőpiacra már betagozódtak. Minél többféle képességgel és tapasztalattal bír a munkavállaló, annál jobbak az esélyei. Mindezeket is csak munka útján lehet megszerezni.

Egy 2018-as felmérés szerint a tinédzserek 95%-a vallotta a legmagasabb prioritásnak azt, hogy jó munkája legyen és karrierlehetőségei, míg pl. azt, hogy megházasodjon csak 47%-uk sorolta a céljai közé, de soha nem legelső helyre. Ez azt jelenti ez váltja ki belőlük a legtöbb ambíciót, ezért akarnak a legtöbbet tenni. Ez mélységesen elgondolkodtató szerintem. Az amerikai munkaerőpiacnak alapjellemzője, hogy a fizetett szabadság és betegszabadság, a betegbiztosítás privilégium, nem adatik meg mindenkinek. Nagyon rövid a szülési szabadság, anyasági /apasági hónapok nincsenek. A corporate-világ és a szakszervezetek is erősen hadilábon állnak egymással – a munkavállalók jogaiért, egészséges munkakörülményeiért (saját magukon kívül) senki nem áll ki.

Mi a megoldás? Mert a fentiekből nem nehéz belátni, hogy nemcsak a felmérésekben szereplő pár ezer ember, hanem a közvetlen ismerősök, kollégák, átlagemberek is úgy érzik, hogy

rengeteget dolgoznak és mégis be vannak ragadva a munkába, a hitelek örvényébe
alulfizetettek és kizsigereltek
idén sem fogják kivenni a szabadnapjaikat
nincs idejük semmire
kevesebbet mozdulnak ki és építenek kapcsolatokat
egyszerűen nincs más választásuk (lehet munka nélkül lenni, de az nagyon hamar pl. hajléktalansághoz vezet)

Sokan a kormányt okolják. Mások pozitív gondolkodással igyekeznek túlélni. Sok alternatív megoldás van születőben. A FIRE mozgalom ezek egyike pl. A betűszó az anyagi függetlenséget a korai nyugdíjbavonulással ötvözi, alapvetően jól felépített pénzügyi és visszafogott (spórolás) életvezetési terveket jelent a későbbi, munka nélkül töltött évek anyagi megalapozásához. Egy másik, egyre növekvő mértéket öltő jelenségre a 2021-ben Oscart nyert film, A nomádok földje jó példa. A 2008-as válságot követően nagyon sokan kényszerültek feladni a lakhatásukat és kerültek volna utcára, így inkább valamilyen járművet vásároltak, átalakítva beleköltöztek és vándor életre adták a fejüket – folyamatosan járva az országot a munkalehetőségek után (alkalmi, szezonális).

Az is egyre gyakoribb (bár szerintem ez nemcsak amerikai jelenség), hogy a hajtás-karrierépítés-sikerszériák után magától értetődően jön a kiégés, motivációvesztés és új területre lépés. Aztán van aki megtalálja pár próbálkozás után vagy rögtön elsőre az álommunkát, amelyben több boldogságra lel és képes levonni a következtetéseket; s persze sokan pár pihenős év után újra visszatérnek ahhoz az életformához, amit előzőleg éltek (már ha van visszaút). A Gallup egy felmérése szerint az amerikai munkavállalók 80%-a nem érez a munkája iránt elkötelezettséget. S ez a szám lassan, de biztosan mindig növekszik. Ez a tény engem nagyon meglepett, bár az igaz, hogy a mondat, ami az érzést 5 szóban kifejezi, fetűnően sokszor elhangzik a mindennapokban: It’s just a job! (Ez csak egy meló!)

A felsorolt tények, érvek meglehetősen szomorú képet festenek a munka világáról errefelé. Talán a legokosabb sokunk számára az lenne, ha visszatérnénk ősrégi alapigazságokhoz, pl. a munka arra való, hogy szabadidőt vásárolj magadnak általa. Itt kapcsolódnék vissza a bevezető első véleményhez: miért is nem maguk végeznek el sok házimunkát. Azt gondolom pont az előző mondat lehet az egyik magyarázat: ha én azt az időt, amit fűnyírással, takarítással töltenék, valaki másnak adom át, két legyet ütök egy csapásra. Egyrészt szívesen fizetek neki és ezzel megélhetéshez segítem őt és a családját, másrészt én magam a felszabaduló időt pl. azzal tölthetem, hogy úszni / horgászni / evezni megyek a gyerekeimmel, kirándulok vagy csak együtt vacsorázok a feleségemmel, esetleg kiruccanok a barátaimmal. De az is biztos, hogy számos munkavállaló a napi 8 órájában többszörösen megkeresi azt az összeget, amiért valaki kipakolja a garázsát – és ez is amerikai módra gondolkodás: ha magam keresek napi 350 dollárt, amíg XY a munkát elvégzi 150-ért, 200-at máris nyertem.

Összefoglalásként magam a következőket szűrtem le:

Tudatosan kell törekednünk a munka és a magánélet egyensúlyának megteremtésére (work-life balance)! Be kell látnunk, hogy a kellő mennyiségű alvás, pihenés és szórakozás nagyon fontos ahhoz, hogy jól dolgozzunk! Ne áldozzuk fel a munka oltárán a családi életet, a szeretetteljes kapcsolatainkat vagy az örömöt okozó tevékenységeinket (hobbi, sport, művészet)! Mindez nem könnyű, de minden kis eredménnyel kellemesebb mindennapokat teremthetünk magunknak.