Hogyan lett a takarékos jenkiből pazarló amerikai?

Ez engem régóta foglalkoztat, de csak most vágtam bele, hogy körüljárjam egy kicsit a magamnak sokszor feltett kérdést: hogyan lettek a rendkívül takarékosan élő jenkik a 21. századra esztelenül pazarló amerikaiakká. Vagy ez csak sztereotípia, a világ (és én) gondolja ezt róluk, de valójában nem így van? Miben kereshetjük az okokat, ha mégis? Erről szól ez a bejegyzés.

Mi jut eszünkbe először, ha meghalljuk a szót: jenki? Amerikai, 100%-ban. Egy jenki Artúr király udvarában. Észak-amerikai. Sötétkék egyenruha. Amerikai katonák. Valóban jelenti mindezeket és persze szlengként is használják a szót, legtöbbször negatív felhanggal. Ekként fordul elő leginkább az ausztrálok, kanadaiak, új-zélandiak és a britek mondataiban, viszont itt Amerikában elsősorban az északkeleti / keleti parti államokban élőket illetik a névvel. S míg európaiak számára simán az átlagamerikait jelenti, addig a déli amerikai államok lakói magukat soha nem illetnék ezzel a szóval. Az ő használatukban elevenen él a polgárháborúban a kékkabátosokhoz kapcsolódó összes emlék, így a jenki délen sosem pozitív. Ezeket nem árt tudni, ha valaki szeretné aktívan használni a szót!

A kékkel jelölt államok lakóit tekintjük hagyományosan jenkinek.

Ha a katonai környezettől elvonatkoztatunk, akkor az alábbi jelzők kapcsolódnak szorosan a jenkikhez, értem ezalatt azt, hogy ezek merülnek fel az itteniek gondolataiban:

• takarékos, mértékletes
• kezdeményező, önálló
• találékony
• élelmes, bátor
• agyafúrt, ravasz
• arrogáns, udvariatlan
• harsány (inkább a hangos beszédet értjük ezen, mint a szókimondást)

Vannak közöttük pozitívak és negatívak is és ez így természetes. Az Államokat később megalapító 13 állam lakóinak bizonyosan szüksége volt a 18. században a fentiek keverékére a túléléshez, a fennmaradáshoz és a virágzó bizniszek létrehozásához. Amikor az őseik megérkeztek az Újvilágba kevés holmijukkal, pár utazóládájukkal fel kellett építeniük az életüket szó szerint a semmiből, ehhez kellett önálló gondolkodás, kreativitás és takarékosság. Bár a jenkik már csak megemlékeznek az első telepesek leginkább embert próbáló időszakáról a Hálaadás ünnepnapjain, például azzal az 5 szem kukoricával, ami a napi táplálékot jelentette a Mayflower és más hajók utasai számára, az emlékeikből nem törlik ki ezeket a megpróbáltatásokat.

Bátornak és kezdeményezőnek is kellett lenniük, hiszen kapcsolatot, a békés együttélés formáját kerestek az őslakosokkal és egymással is, megteremteni a közösséget, amire az egyének támaszkodhattak. Ehhez szervezői, vezetői és békéltető képességre is szükség volt. A misszió teljesítéséhez pedig szilárd hitre, kitartásra és mindig előretekintésre. Ezekre mindenképp erényként tekinthetünk. Megtanulták megbecsülni amijük volt, illetve amit elértek, ezekben az időkben magától értetődő volt a takarékos életvitel, hiszen nem álltak rendelkezésre „korlátlanul” a javak, az energia vagy a pénz. Elképzelhetetlen volt ételt pazarolni, a nők hamar megtanulták mely növényekből mit lehet készíteni, ha sikerült megtermeszteni (kukorica-bab-tök), hogyan lehet tartósítani és raktározni a terményeket vagy a gyógyfüveket. Ruháikat, lábbelijüket és mindennapos használati tárgyaikat sokszor javították és újrahasznosították. A nemlétező dolgok megszervezéséhez (iskola, földhivatal) pedig találékonyságra volt szükség, ha nem sikerült először, másodszor vagy harmadszor, nemigen adhatták fel, újra éa újra próbálkozniuk kellett. 

Számomra nem meglepő, hogy ehhez társul a harsányság, hiszen a rend megteremtéséhez, szabályok bevezetéséhez nem lehet mindig szelíd szavakat és kesztyűs kezet vagy úri modort bevetni. A tulajdonukat, a földjüket vagy üzletüket meg kellett védeni az illetéktelen kezektől, ha kellett természetesen fegyverrel, ököllel. Ezen nem lehet szépíteni, a „tartsd oda a másik orcádat is” nem biztos, hogy működött minden helyzetben. A körülmények mind jobb megismerésével és az idő előrehaladtával, valamint az egyre több telepes érkezésével persze, hogy jobban prosperált az, aki agyafúrtabb volt és gyorsabban reagált a többieknél. Ezt ma versenyszellemnek hívjuk és valószínűleg itt is gyökerezett.

A mindennapos kemény munka, a személyes tulajdon szentsége és sérthetetlensége, az erős hit, a személyes felelősségvállalás, a praktikus gondolkodás és problémamegoldás, a közösségben gondolkodás (tapasztalatok megosztása, egymás támogatása, rászorulók segítése), a társadalmi mobilitás, az alkalmazkodóképesség csúcsrajáratása egyaránt jellemezte a jenkiket. Később ehhez társult még a demokratikus úton, saját közösségből választott vezetők elismerése, a közoktatás, a közrend, a hivatalrendszer kialakítása és fenntartása. Ebben az időben a városi elöljárókhoz, tisztségviselőkhöz a szolgálat és az alázat fogalma társult. 

Adódik tehát a kérdés, hogy ebből a képből hogyan csúszott át az átlagember a bennünk élő mai habzsolva fogyasztó, korlátlanul pénzt költő, energiát pazarló amerikaivá? Nyilván voltak ennek a folyamatnak sebes vagy lassabban hullámzó szakaszai a történelem során, a fent leírt társadalom átalakulásában szerepet játszott a vadnyugat meghódítása, a háborúk, majd az iparosodás és a városiasodás, valamint gazdasági hullámhegyek és -völgyek. Ezeket csak megemlíteni szeretném, ellenben a minket személyesebben megérintő tényezőket szeretném inkább körüljárni.  Gondoljunk pl. a mindnyájunkra nehezedő nyomásra: a környezetünkből érkező motivációkra (keep up with the Joneses)! Ez alól szinte lehetetlen kihúzni magunkat, hiszen számos közösség tagjai vagyunk – szomszédok, munkatársak, barátok, rokonok, sporttársak – mindenképpen hatnak ránk a vélemények, a megjegyzések, a látott, érzékelt élmények. A szomszéd új autója, a kolléganő divatosabb frizurája, az unokatesó márkás cipője, stb.

A technikai fejlődés is idesorolható, bár objektívebbnek tűnik, de alaposan befolyásolja a mindennapjainkat, gondoljunk csak a hajszárítóra, a dagasztógépre, a telefonra! A folyamatot nem tudatosan, hanem nagyon is akaratlanul éljük meg: az igényeink finomodnak és cizellálódnak, hiszen mennyire megkönnyítik a gépek az életünket! A napjaink felgyorsulásával milyen jó, hogy vannak félkész ételek, bolti sütemények, felkockázott zöldségek! A közlekedés fejlődésével sokkal hamarabb és közelebb jönnek más országok javai, finomságai, egzotikus termékei. 

A XX. század vívmányai, mint pl. a televízió, a marketing igen nagy mértékben járultak hozzá a jelenség terjedéséhez. Igazából a fogyasztói társadalom fogalmának megjelenését is erre a századra tesszük, bár a gyökerei azért sokkal korábbra nyúlnak vissza (gyarmatosítás).  Minden bizonnyal nagyobb léptekben folyik manapság a fogyasztás, hiszen a látóhatárunk kiszélesedése, a világ megnyílása és a társadalmi változások (pl. a középosztály megjelenése) mind efelé mutatnak. Vannak olyan elemzők, akik a polgárosodást tartják a konzumerizmus legfontosabb alappillérének, vagyis az igényes és fizetőképes kereslet felduzzadását.

Jelentős mértékben segítette a folyamatot a fentiek következtében is kialakuló globalizáció részeként a termelés és a fogyasztás helyszínének teljes szétválása, a gyárak, feldolgozóüzemek kiszervezése pl. ázsiai és dél-amerikai országokba.  Ennek megítélése sok vita tárgya (volt-van-lesz), de az biztos, hogy pozitívan hat fogyasztásra, hiszen a termékek ára alacsonyabb és a megrendelő országok szélesebb fizetőképes rétegei szívesen repülnek rá a tetszetős és olcsó árukra – különösen, ha azokat egy kiterjedt online áruház kínálja szinte korlátlan visszavásárlási lehetőséggel.

Mindennapi tapasztalatunk, hogy az energiával sem spórolnak. Ennek oka valószínűsíthetően a gáz, a benzin, az áram relatív olcsósága – amíg nem érzik a számlákban a nagy összegeket, nemigen sarkallja semmi az embert a takarékoskodásra. Az én meglátásom szerint nem nevelik a gyerekeiket arra, hogy érdemes lekapcsolni a villanyt, a nem használt készülékeket áramtalanítani kell, a víz nem áll korlátlanul rendelkezésünkre. Természetes, hogy januártól decemberig folyamatosan van a boltokban eper, szőlő, sárgadinnye, saláta, avokádó vagy uborka. Kis százalékban vásárolnak tudatosan pl. termelői piacokon vagy a farmokon szezonális vagy helyben termett zöldséget, gyümölcsöt.  

Nyilvánvalóan óriási szerepe van a reklámoknak, ebben ezen a földrészen vérprofik a szakemberek. Tudják, hogy hogyan, mibe érdemes a dollármilliókat fektetni ahhoz, hogy a mezei vásárló azt a bizonyos terméket, szolgáltatást válassza, amit ők szeretnének. Ennek hatása alól szabadulni, sok energiát és tudatosságot felemésztő napi feladat. Ha az ember engedi magára ömleni a reklámokat bárhonnan, akkor simán játékszerré változik, és nagyon sokan ezt nem is érzékelik. Úgy sétálnak be a csapdákba, hogy közben jól érzik magukat és azt hiszik, hogy ez nekik jár („mert megérdemled”). Nagyon egyszerű befolyásoló nyomulás a termékek megújítása és az, hogy vedd meg az újat! Az egykor takarékos jenkik simán beveszik, hogy az új (autó, okoseszközök, ruha) jobb, tökéletesebb, gyorsabb, stb. Számomra megdöbbentő ennek az ereje, hiszen semmi nem bizonyítja, hogy jobb, gyorsabb amíg ki nem próbáltuk! De kiválóan működik.

Személyes véleményem szerint a határtalan fogyasztást generálja a hitelkártyák eszméletlenül széles kínálata és sok jó oldala. Az emberek nem ismerik azt a mondást, hogy „addig nyújtózz, amíg a takaród ér”, hiszen a kártyák segítségével akkor is vásárolhatnak, ha az adott pillanatban nincs rá fedezetük. Viszonylag könnyű elnyomni magunkban a vészcsengőt: nem most, csak később kell ezt kifizetned! Azonban a vásárlói és hitelkártyák nagyon könnyen egy olyan romboló örvénybe lökhetik a fogyasztót, amiből sokan soha többé nem tudnak kikecmeregni: hitelhalmozás, elmulasztott határidők, egymásra rakódó kamatok. A vásárlás állítólag boldoggá teszi az embereket, ám ha valaki a fenti folyamatot nem képes kontrollálni, akkor a boldogság nagyon hamar az ellenkezőjére fordul és az adósságcsapdákból már tönkrement, kiábrándult, keserű egyénként keressük a kiutat (ha van egyáltalán). Szinte minden ismeretségi körömben vannak olyanok, akiknek a heti időbeosztásában rendszeresen szerepel a vásárlás ugyanúgy, mint a gyerekek különórája vagy a sport. Shopaholic társaink szerintem segítségre szorulnak, de ezt nagyon kevesen ismerik fel, hisz ez egy kellemes dolog, kinek is ártok vele? – kérdezi meg sokszor a delikvens. Magadnak elsősorban, illetve a családi kasszának. És persze sokan másoknak is.

Az amerikaiak hajlamosak úgy tekinteni a fogyasztásra, mint a gazdaság mozgatórugójára, de ez csak a rövidtávú gondolkodás sajátja. Ha továbbgondolnák a folyamatot, hamar világossá válna, hogy a spirál egyszer eléri a csúcspontját és nem tud már hová előrelépni. Törvényszerű, hogy minden fent után lent következik. Ugyanakkor a folyamat egy rakás más negatív láncolatot beindít, pl. a környezetszennyezést, az egészségtelen életmód folyományaként a megemelkedett biztosítási (gyógyulásra, terápiákra, medicinára költött) összeg-fizetést, egyéb társadalmi terheket. Véleményem szerint sokkal inkább valami lyukat próbálnak betömni a shoppingolással. Érzelmi, családi életbeli hiányokat, megbántottságot, bukást, bánatot, kitaszítottságot – azaz ezeket a problémákat nem megfelelően, hanem pl. vásárlással kezelik. Ezt mindnyájan ismerjük, én sem tagadom, hogy próbáltam már munkahelyi kudarcot cukrászdában „gyógyítani” – holott jól tudom, hogy lehetetlen.

Sajátos a gondolkodásuk a jó vételről, leárazásokról, kuponokról is: akkor is igyekeznek kihasználni ezeket, ha a felkínált árukra vagy szolgáltatásokra semmi szükségük nincs, magyarán azért veszik meg, mert olcsó, mert jó vétel, mert most akciós. A Fekete Péntek ennek a kényszeres és persze mesterségesen erősen felhajtott magatartásnak a legismertebb megnyilvánulása. Akkor is vesznek újabb tévét, okoseszközöket, rengeteg ruhát, ha semmi szükség nincs rá, de borzasztóan csábító a 20-70%-os leértékelés. A fogyasztás elképesztő mértékű növekedése simán maga után vonja a minőség romlását és ha a megvett termék nem tartós, nem javítható vagy csillagászati összegbe kerül a javítása, akkor bizony 2 perc alatt a kukában végzi és a következő 2 percben már meg is rendelte a delikvens az újat az amazonról. Egyszer beszélgettem erről egy idősebb kolléganőmmel és sehogy sem tudtuk egymást meggyőzni:

• ő engem arról, hogy sokkal jobb, ha van 7 pár olcsó cipőm, hiszen tudom variálni, mások azt látják, lám milyen jól megy nekem, szerinte tovább tartanak az ilyen cipők, stb.
• Én sem tudtam viszont elhitetni vele, hogy 1-2 pár minőségi, de drágább lábbelit jobban megéri megvenni, mert bizonyosan tovább hordhatóak, egészségesebb viselni őket és hosszú távon jobban jövök ki, mint az általa javasolt helyzettel.

Talán érdemes végiggondolni, milyen hatással van a környezetünkre a vevői döntésünk: valóban muszáj-e birtokolnunk olyan javakat, amelyek a fél glóbuszt körbeutazzák vagy éppen etikátlan (gyermek)munka eredményeként jönnek a világra. Hiszen minden ilyen választásunk sokkal tovább hat, mint a pénztárgép, ahol kicsekkoljuk az egzotikus gyümölcsöt vagy a ritka bőrből készült táskát. Kevesen gondolunk azokra a tényezőkre, amelyek előhívják bennünk az igényt a meg vonzó termékekre. Ezen írás elejéhez kapcsolódnék vissza, hogy mik is gerjesztik tehát bennünk a pénztárca kinyitását vagy a bankkártya előhúzását. Nehéz, egybeérő körök ezek (22-es csapdája) és magam úgy gondolom, hogy igazán tudatos, kritikus, az önismerettel és a mértékletes fogyasztási szokásokkal tisztában levő emberek képesek gyakorolni az antikonzumerizmust. De már jó kérdések feltevésével is gyakorolhatjuk:

1. Kell mindent birtokolnom, amit megkíván a szemem?
2. Érdemes másokhoz viszonyítva meghatározni magamat?
3. Nekem a  divat mondja meg, hogy ki vagyok?
4. Tényleg szebb, csinosabb, vékonyabb, vonzóbb leszek a reklámozott terméktől?
5. Valóban megérdemlem? („mert ön megérdemli”)
6. Miért fontos, hogy legyen rajtam valami márkanév?

Nem tudom hány amerikai polgár veszi ezekhez a fáradságot, hiszen könnyebb a felkínált dolgokat benyelnünk, a hívogató csapdákba besétálnunk, mint gondolkodnunk vagy tájékozódnunk. Pedig legtöbbször megéri és nemcsak anyagi értelemben! Köszönöm, hogy végigolvastátok és érdemben hozzászóltok a poszthoz!